Elképesztő! 12 ezer kilométeres versenyre gyúr a 60 éves Szőnyi Ferenc!
Az idén hatvanadik születésnapját ünneplő Szőnyi Ferenc ultratriatlon világbajnok élete leghosszabb versenyére készül. Már csak az akaratereje van vasból, a térde nem.
Magyarország egyik legkitartóbb, egyben legszerényebb sportemberét a karácsonyi készülődés közben kaptuk mikrofonvégre. A sportrovat rendszeres olvasói tudhatják, hogy az idei éve sem telt tétlenül. Mindjárt azzal kezdte, hogy átszelte Indiát a Himalája aljától az Indiai-óceánig, majd átmozgató edzésként keresztülbiciklizett Olaszországon, hogy felkészüljön idei fő versenyére, a Race Across Americára. Ez sokaknak életcél, ő viszont harmadik alkalommal teljesítette az Egyesült Államokat a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig átszelő, 12 napos kerékpárversenyt.
Szőnyi novemberben újabb műtéten esett át: két év után eltávolították a térdéből egy verseny közben elszenvedett közlekedési baleset miatt beültetett csavarokat és más fém elemeket. Ahogy arról korábban beszámoltunk, a sportoló 2021-ben, egy mexikói, ötször Ironman versenyen, a zárt kerékpáros pályán lett cserbenhagyásos gázolás áldozata. Szerencsétlen módon épp a májusban műtött jobb térdére esett. A versenyt ennek ellenére teljesítette, bár folyamatosan fájdalmai voltak. 2022 áprilisában Rio de Janeiróban még teljesített egy ötszörös Ironmant, de ezt követően a további, korrekciós műtét elkerülhetetlen volt.
A vizsgálatot követően hoztam meg azt a döntést, hogy a helyzet jobbra fordulásáig elhagyom a futást, és a kerékpározásra koncentrálok" – nyilatkozta korábban lapunknak. Most, a sikeres műtétet követően egy minden eddiginél hosszabb megmérettetésre készül, melyet a világon eddig két sportolónak sikerült teljesíteni. Alázattal tekint a 12 700 kilométeres távra, de bizakodik. "Azért szeretném, ha tudnák, hogy ezt a Szőnyi Feri is meg tudja csinálni" – mondta.
Hogy értékeli a 2024-es évét?
Azt gondolom, sikeres év volt. Tavaly novemberben született egy orvosi döntés, hogy – vágyaimmal ellentétben – még nem szedik ki a vasakat a lábamból. Be kellett látnom, hogy 60 évesen már nem regenerálódik olyan gyorsan a szervezet. Mivel a futás fájdalommal járt, hoztam egy döntést, hogy akkor marad a kerékpár, az év versenye pedig a Race Across America lesz. Januárban a Kanári-szigeteken edzőtáboroztam, majd ezt követte egy indiai, 3700 kilométeres verseny. Ezt követően Olaszországban volt egy 760 kilométeres, jórészt hegyvidéki pályán zajló felhozó versenyem. A RAM a maga 5000 kilométerével nagyon komoly kihívás volt, minden vonatkozásában, a csapatépítés és a gazdasági háttér megteremtése terén is. Az elmúlt tizenegynéhány, sporttal töltött évemről szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy sikeres volt, és ez sem lóg ki a sorból. Novemberben pedig eltávolították a csavarokat a lábamból, így az újra terhelhető. A futást nem kíséri fájdalom, így lassan ezen a téren is visszanyerem korábbi önmagamat.
Ha fél év távlatából visszatekintünk az amerikai versenyre, gondolom, már letisztultak az emlékek. Melyek voltak az ötezer kilométeres megpróbáltatás legemlékezetesebb pillanatai?
A legfontosabb kihívás számomra a teljesíthetőség kérdése volt. Végigküzdeni az 5000 kilométeres távot a csapattal. Ez óriási nagy kihívás, különösen 60 évesen. Ez a tizenkét nap elég sok élménnyel szolgált. Az első egy-két nap arról szólt, hogy ne hajtsuk túl magunkat, ez fizikai és sportélettani szempontból is fontos volt. Az időjárás és a természet is megpróbáltatások elé állított. A versenyző minden nap megpróbál a legjobb lenni, de egy olyan versenyen, ahol nem szakaszokat kell megtenni, hanem magunk dönthetünk a napi teljesítésről, az is nagy dolog, hogy minden nap vissza tudjuk tartani magunkat. Szeretném kiemelni a csapatot is. Hat segítőm volt, két autóval. Támogatóink jóvoltából sikerült lakóautót is bérelnünk, amely megkönnyítette a csapat haladását és az én regenerálódásomat is. Voltak nagy ráeszmélések is a verseny közben, amikor rájöttünk saját gyengeségeinkre is. Itt a navigáció, a tájékozódás is elég komoly feladatokat ad. A mai modern technikával, amikor az ember előtt ott egy GPS, ez azért könnyebb, látjuk, hol vagyunk, érzékeljük, hova tartunk, miközben 12 napon át 0-24-es üzemmódban vagyunk.
Az amerikai tájból emlékszik valamire, vagy inkább befelé figyelt?
A Sziklás-hegységben hosszú, lassú emelkedőn jutottunk fel 3400 méterig, az Apalache-hegységben viszont a modern útépítés szabályai érvényesültek, itt hegyes, tű alakú emelkedők voltak. Ezek a néhány száz méteres emelkedők nagyon sok erőt kivettek belőlem. A táplálkozás, a haladás, a megállás, a feltöltődés, egy-egy gyors alvás napi rutinná vált. Nagyon jó érzéssel töltött el, amikor hazatérve, a verseny után két hónappal megkaptam a RAM 60 év feletti bajnokának járó trófeát. A világ egyik legnehezebb versenyét ebben a korban teljesíteni, azt hiszem, különlegesnek mondható.
Novemberben pedig sor került az ön által már régóta várt, korábbra tervezett műtétre. Mennyi ideig is élt vasakkal?
Én ilyen kis, gipszkartoncsavar-méretűnek képzeltem el... A műtét egy húsz centis vágással járt, nyilván ennek van egy visszagyógyulási ideje, amíg visszaáll a rendes csontozati kép. Néha még vannak fájdalmaim, munka közben, ha az ember rá-rá térdel, ezek a mozdulatok alkalmanként fájdalommal járnak. De már megpróbáltam futni, ami fájdalommentes volt. Ez nagyon jó érzés. Nem kívánom kísérteni a sorsot, nagyon hosszúkat már nem fogok tudni futni, nem is akarok, de úgy gondolom, januárban egy félmaraton menni fog.
Ezek a beavatkozás fizikai vetületei. Érzelmileg hogy érintette, hogy megszabadult a vastól?
Egészében nagyon pozitívan. Nekem a versenyek adnak erőt, olyan tápanyagot, ami átlendít a hétköznapokon. Most, hogy kikerült a fém, tulajdonképpen felemelkedtem az anyaföldről, szó szerint egy kicsit könnyebbé váltam. Amikor az emberben benne van valami, ami nem oda való, akkor kicsit óvatosabb. A test is folyamatosan védekezik, támadja az idegen anyagot. Úgy gondolom, egy nagyon jó rehabilitációval sikerült kijönnöm ebből a helyzetből is, és két év kiesés után visszatérhettem a futópályára. Napról napra épülök, és javul a mozgásom. Ez a két év edzések szempontjából kiesett, de most újra visszatérhettem a futópályára. Ami elkerülhetetlen, az elkerülhetetlen, elszaladt az idő, hatvan évesen az ember már nem az ötperces kilométeridőt célozza, hanem mondjuk a hatpercest. De úgy gondolom, ez teljesen normális.
2025-re melyek azok a versenyek, amelyeket már beírt a naptárába?
Januárban Marokkóban, az Atlasz-hegységben fogok edzeni. Megpróbálok olyan viszonyok között edzeni, hogy az építse az én kerékpáros képességeimet. Február-március folyamán is szeretnék kijutni melegebb éghajlatra, talán Dél-Spanyolországba, ezt még meglátjuk. Márciusban meghívtak Indiában, a delhi triatlonra, díjátadó személynek, ami nagyon megtisztelő. De ha már ott vagyunk, akkor nem hagynám ki a kerékpáros szekciót. Úgy néz ki, hogy lesz egy Delhi-Manali és vissza verseny. Ez csak egy 1600 kilométeres kis kerékpáros túra. Annyi a hátránya, hogy ez is non plusz rendszerű verseny, tehát nincs megálló, folyamatos tekeréssel kell megtenni. Azért itt a Himalája elég komoly kihívásnak ígérkezik. Májusban szeretnék visszatérni Olaszországba, mert az idén is nagyon jó felkészítő verseny volt. Ez 760-780 kilométer hosszú, az Adriai-tengertől a Földközi-tengerig kelünk át, érintve Olaszország gyönyörű középhegységét. A főverseny pedig a TransCanada Bike Race. Itt a Yukon folyó völgyéből kerekezünk le az Atlanti-óceánig. A táv 12 700 kilométer. Keresem a szavakat, hogy ezt hogyan lehetne érzékeltetni, ez a szuperszonikus repülőgépek hatótávolságának környékén van. A verseny során 85 ezer méter pozitív szintemelkedés van, a Race Across America során 33 ezer méter volt. A verseny kiírásában segítő nélküli teljesítés szerepel, tehát nem lehetnek autós kísérők, nem vehető igénybe külső segítség. Ez egyben olcsóbbá is teszi a versenyt, mert erre nem kell költeni.
Akkor hol fog 12 ezer kilométerre való holmit magával vinni? Egy hátizsákban?
Ez nagyon praktikus, én egyébként szeretem is, mert az embernek magával kell cipelni a táplálékot, a folyadékot, a ruházatot, az egészségügyi felszerelést, a lámpákat, a GPS-t, hogy önellátó legyen. Ez egy sajátos szabályrendszer, és számomra nagyon pozitív, hogy két ember már teljesítette ezt a távot, tehát teljesíthető. Nyilván célom a sportolói szemléletű teljesítés is, szeretném 52 napról lejjebb vinni a teljesítést, olyan 40 nap körülire, akkor már nagyon boldog lennék. Ennek fényében kezdtem meg az edzéseket. Mindig vannak olyanok, akik felfedezők, mindig vannak olyanok, akik megkísértik a lehetetlent. Nekem szerencsés az életem, hogy sok-sok olyan versenyt sikerült behúznom elsőként, amit előttem még soha senki nem teljesített. Reméljük, hogy ez is beillik majd a sorba, hogy – bár már volt előttem, aki teljesítette, de – azért a Szőnyi Feri le tudja tenni a névjegyét ahhoz a versenyhez, ami egyébként elég teljesíthetetlennek tűnik.
