Kele Géza: Bárki le tudja futni a maratont

A hosszútávfutás világa tele van inspiráló történetekkel, de Kele Géza nevét hallva még a legtapasztaltabb sportolók is tisztelettel adóznak. A dunamocsi futónagykövet éppen a 226. maratonjára készül, miközben a félmaratonokat és a rövidebb távokat már rég nem is számolja. Az ő története nem csupán a kitartás és a teljesítmény diadala, hanem  élő bizonyíték arra, hogy a sport bármilyen élethelyzetben szerves része lehet mindennapjainknak. Ezt az elképesztő teljesítményt ugyanis két gyermek édesapjaként, főállásban dolgozva érte el, bizonyítva, hogy a sport és a magánélet nem egymást kizáró tényezők, hanem tökéletes harmóniában működhetnek.

A maratoni táv bárki számára teljesíthető. Aki nem hiszi, fusson Kele Géza után. Előnye tetemes, de nem behozhatatlan. Az alábbiakban mesél a mindennapi edzésekről, a sporttal való kapcsolatáról, és arról, hány maratont akar még lefutni.

Honnan eredeztethető az ön futás iránti szenvedélye? Mikor jött rá, hogy ennyire szeret futni?

Gyerekkoromban, mint a legtöbb falusi gyerek, a focival kezdtem, már a 70-es években. Amikor bekerültem a nagy csapatba Dunamocson, akkor mindig jobb akartam lenni, és középiskolás koromban, az edzéseken felül elkezdtem még a szabadidőmben kocogni. Fokozatosan éreztem, hogy javul a futóteljesítményem. Amikor abbahagytam a focit, 30 év után,  a futás megmaradt, de én a focizás alatt is jártam maratoni versenyekre, meg futóversenyekre is. Sőt, volt egy olyan alkalmam, amikor Budapesten lefutottam a maraton, hazaértem Dunamocsra, még a második félidőben beálltam, és rúgtam két gólt, így nyert a csapatunk. A mozgás, a futás fokozatosan életem részévé vált.

Volt valamilyen sportolói példaképe, aki inspirálta a pályáján?

Akkortájt élt Komáromban egy volt katonatiszt, a futásaival városképi jelentőségű Tuska Jani bácsi. Őt kértem meg, hogy lásson el pár tanáccsal, amikor elkezdtem a maratoni edzéseket. Őt bátran nevezhetjük példaképnek, még 82 évesen is futott.

Ennyi kilométer távlatából még emlékszik rá, mikor futotta az első versenyét?

Az első futóversenyem 1983-ban, egy Komárno-Komárom futóverseny volt. Az első maratonomat pedig 1988-ban Budapesten futottam.

Amikor megvolt az első maraton, már egyértelmű volt, hogy lesz folytatás?

Nem is maga a maratoni táv megtétele, hanem az egész milliő, ami körülötte volt, számomra olyan varázsélményt jelentett, hogy nem volt kérdéses a folytatás. Még abban az évben futottam egy további maratont. Akkoriban aztán évi két-három maratont mentem. Ezt a mai napig, futónagykövetként is mindenkinek hangsúlyozom, hogy nem szabad sok maratont menni, évi kettő-három elegendő. Ha valaki többet bír, az a genetikának, vagy a rengeteg edzésnek köszönhető, de évi két maraton elég. Akkor lehet jó időket hozni.

A legtöbb komolyabb hobbifutó legalább egyszer megpróbálkozik a maratonnal. De az 1988-as, budapesti után ön – az "aprót" nem számolva –  további 224-et teljesített, amit már nem túlzás fanatizmusnak nevezni. Mi motiválta, hogy ennyi maratont fusson?

Eleinte egy tavaszi és egy őszi maratont futottam, aztán két tavaszit, két őszit. Aztán többet, és egyszer csak elértem az ötven maratont. Addigra az életem részévé vált, és már nem volt megállás. Az, hogy valaki fut egy maratont, azt szép dolog, de ami körülötte van, az edzés, a felkészülés, az igazából egy életforma. És ehhez kell a támogató család, a támogató közösség, a támogató munkahely. Mostanában nagy divat maratont futni. Persze, le lehet futni a maratont, bárki le tudja. De mindig megkérdezem: mi a cél a maraton lefutásával? Miért van erre szükséged? Azért, hogy behúzhasd a csíkot: ezt is megcsináltam? Ez is lehet egyfajta motiváció, de számomra nem ez a cél, hanem ami körülötte van, az edzés, a felkészülés, az, hogy ez beépüljön az életembe.

Hogy néz ki egy átlagos edzésnapja?

Futás közben nem azt figyelem, hogy milyen gyorsan futok, hanem hogy a pulzusom ne menjen 144 fölé. Annyi maratonra járok, hogy nekem főként a szintentartásra kell törekednem. Ilyenkor, télen szedem össze a kilométereket, ebből az alapból aztán tudom tartani a következő évet. Ha a munkám miatt máskor nem lehetséges, akkor délben futok, kimegyek egy tíz kilométerre. A regenerálódásra is nagyon figyelek, SMR hengert használok a masszázsra. De mindig felhívom rá a futók figyelmét, hogy nem elég futni, más sportot is kell űzni. Ha jó idő van, én biciklizek. Illetve úszni szoktam. A munkám miatt sokat utazom, ha tehetem, úgy választok szállodát, hogy legyen medencéje, és akkor a futás mellett úszni is tudok. Emellett saját testsúlyos edzéssel próbálom az antagonisztikus izmokat erősíteni, amelyeket a futásnál nem annyira használok.

Az edzés mellett a táplálkozás fontosságát szokták kiemelni a felkészülés során. Önnek mi vált be?

Ezen a területen valóban sokféle irányzat létezik. Én ezzel nem nagyon foglalkozom, mert a 4:30-as, 4:20-as időhöz nem kell semmi extrát nyújtanom, ha akarom, akár holnap is le tudom futni ennyi idő alatt. Természetesen, ha lényegesen jobb időt szeretnék elérni, akkor lehetne a kalóriákat számolgatni. De fontos, hogy az ember örömét lelje abban, amit csinál, ahogy edz, amit eszik. Én megeszem a birkapörköltet is, megiszom a sört is, természetesen mértékkel. Fontos, hogy minden téren ismerjük a mértéket, és figyeljünk a szervezetünkre. Sok maratonra készülő vakon követi az edzéstervet, s közben nem figyel a szervezete jelzéseire. Én nagyon jól ismerem a szervezetem, valószínűleg ez is ad egy pluszt, ezért is tudok ennyit futni. De ma az emberek türelmetlenek, azonnal akarnak mindent. A hosszútávfutásban azonban ez nem lehetséges. Én türelmes vagyok.

A türelem mellett motivációra is szükség van. Mivel tartja fenn a motivációját?

Nekem elég motiváció az, hogy lassan hatvan éves leszek, és a korosztályom – bocsánat, de – öreg bácsi mellettem. Én meg le tudok futni 4-5 órát, ha akarom. Ez páratlan motiváció.

Ehhez persze nem feltétlenül szükséges maratonokat futni. Viszont, ha nem futok egy ideig maratont, akkor úgy érzem, nem tudom megcsinálni. Sokan kérdezték már, hogy miért kell ennyit futni? Én sem tudom, de ha nem futok le legalább kéthavonta egyet, akkor úgy érzem, nem tudom megcsinálni. Persze, meg tudom csinálni, csak kell ez a bizonyítás magamnak. A félmaraton ehhez nem elég, nem tudom megmagyarázni, miért.

A fizikai mellett milyen mentális felkészülési technikákat alkalmaz?

Mindig megnézem a pályarajzot, ha már korábban futottam ott, azt is megnézem, változott-e valami az előző évhez képest. Megnézem, mikor hogyan változik a pálya, vannak-e emelkedők stb. Átgondolom, hogy fogom magam érezni 5 kilométernél, 10 kilométernél, 15 kilométernél. Többször is végiggondolom, még a verseny előtti napon is. Ez ilyen szuggesztió, de működik. Természetesen jöhetnek fájdalmak, a 35., vagy a 38. kilométerben, attól függ, hogy készültem fel. De a fájdalom, ahogy jött, úgy el is megy. Mindig azt vallom: mosolyogva fussunk.

Ha mégis jelentkezik a kimerültség vagy a fájdalom, hogyan küzd meg vele?

Van egy érdekes taktikám, de más is ezt csinálja. Nem szabad nagyot lépni. Kicsiket kell lépni, magunk elé nézni, és arra gondolni, hogy haladok, haladok, haladok. És akkor egyszer csak elmúlik a fájdalom, és tényleg haladok, helyrejön a szervezet. Igazából, ha van is fájdalom, ez nem nagy mértékű, hisz nem vagyunk mi fakírok. Ha annyira fájna, akkor nem csinálnánk. Mindenki ismeri valamennyire a szervezetét. Mi, hosszútávfutók jobban ismerjük, tudjuk, mi az a pulzusszám, mi az a tempó, amit nem léphetünk túl.

Említette, hogy a maratonfutáshoz szükség van  támogató családi közegre is. A maratoni felkészülés végén már órákat kell futni, heti több alkalommal. Hogy hatott az életformája a családjára?

Két lányom van. Amikor kisebbek voltak, a feleségem mellettem biciklizett, ők meg az ülésben ültek. Amikor nagyobbak lettek, már a saját kerékpárjukon tekertek mellettem. Jól ki volt ez találva. Mára szerencsére ők is elkezdték a sportos életmódot. A lányom és a vejem is fut, igaz, egyelőre nem maratonokat. A feleségem is le tud már futni hét kilométert. A legjobb támogatás egyébként az érdeklődés.

Ennyi közül van kedvenc maratonja?

De a marokkói is szép. Az olyan, mint ha egy másik világba csöppentünk volna. Kétszer volt alkalmam Afrikában futni. Vannak kedvencek, de igazából minden maratont szeretek. Ha bárhová visszamegyek, megköszönöm a Jóistennek, hogy újra itt lehetek. Ez hihetetlenül jó érzés. És kisebb maratonokra is szívesen megyek. Vannak nehéz maratonok, amelyek pszichológiailag nehezek, kietlen a táj. Azokat nem igazán szeretem, de az is maraton. Mindig a 42 kilométerrel küzdünk. Meg magunkkal. Meg esetleg pár ellenféllel.

Ebből a sok maratonból volt-e olyan, ami nagyobb kihívást jelentett, mint a többi? Esetleg volt olyan, amikor azt gondolta, hogy feladja?

Volt ilyen, többször is. A maratonfutás arról szól, hogy hogyan tudtunk felkészülni. Sajnos, nem mindig sikerült jól felkészülnöm. Volt olyan, hogy a 25. kilométernél azon gondolkoztam, hogy mit keresek én itt. Akkor meg már megette a fene, mert a vége még nagyon messze van. De aztán ezek a dolgok elmúlnak. Vannak dimbes-dombos maratonok is. Emlékszem, Trencsénteplicen volt egy nagyon dombos, talán éppen a századik. Ott egyenes szakaszon nem is mentük, csak vagy fel, vagy le. Ez sokk volt, mert Dunamocson itt nem nagyon vannak dombok. És járok én dombos vidékre is edzeni, de akkor éppen nem voltam. Vagy jártam Olaszországban, a Dolomitokban. Ott az 6 óra 50 percet tartott, de 3800 méterre mentünk fel. Ott csak felfelé vitt a pálya. Brutális volt, de nagyon szép. Aztán eldöntöttem, hogy ilyen emelkedős maratonokra nem nagyon fogok járni.

Ilyen intenzív sportolás mellett hogyan védi az egészségét, illetve jelentkeznek-e túledzésből fakadó problémák?

Erre oda kell figyelni, és elkerülni azokat a helyzeteket, amikor megfertőződhetnénk. Egyébként járok terheléses kivizsgálásokra, egyelőre minden rendben van, de tudjuk, hogy ez a mai világban semmit nem jelent.

Térd- és porcproblémák sem jelentkeznek?

130 ezer kilométer körül járok. Az edzéseimet egy füzetben, és újabban elektronikusan is vezetem, de jobb szeretem a fizikai dolgokat, mert a digitális dolgok egyszer csak eltűnnek. Azért néha fáj a térdem, néha érzem, de akkor tudom, hogy mitől. Mindenkinek azt ajánlom, menjen el lábtesztre. A versenyeken is nagyon sok olyan embert látok, aki nem a megfelelő, az ő lábára való cipőben fut. És most itt nem a márkára gondolok. Én is több cipőt használok, váltogatom, mert a gyártók különböző technológiákat használnak. Az egyik cipő a forgóra hat, a másik a bokára, a harmadik a térdre. Azért kell cserélgetni, hogy ne alakuljon ki terheléses sérülés. Illetve a combizmokat is erősíteni kell. Amint a combizom egy kicsit lanyhul, sokkal nagyobb terhelés megy rá a térdre. És nem szabad papucsban járni, mert akkor elmarad a láb gördülő mozgása. Ezekre a dolgokra mindig odafigyeltem, és nem fáj a lábam.

Ilyen szám mellett van-e még valamilyen mennyiségi célja, amit el szeretne érni?

Már számolgattam, mikor lehetne meg a háromszáz.

És mire jutott?

Három éven belül reális, persze sok függ az egészségtől.

A 42 kilométer feletti tartományban, az ultraversenyek világában járt-e?

A Balaton körüli, 95 kilométeres versenyt többször teljesítettem, talán tizenkétszer. Korábban volt Komárom-Vác 150 kilométeres verseny, ezt is teljesítettem többször. Ötven kilométeren voltam országos bajnok kétszer. 100 kilométer feletti versenyekre nem nagyon járok, azokra többet kellene edzeni. Meg azokra tálán nehéz is vagyok, mert én focista alkatú vagyok.

Ilyen kilométermennyiség mellett mi az, amit önnek a futás megtanított önmagáról, a világról, az életről?

A mai napig tanulom az újat, meghallgatok minden futót, kíváncsi vagyok arra, amit mond. Sosem mondom azt, hogy én már mindent tudok, mindig megpróbálok fejlődni. Erre ösztönzök másokat is futónagykövetként. Magyarországon már 200 településen van futónagykövet, és lassan kezd meghonosodni nálunk is. Hetente egy-két alkalommal találkoznak a csapatok, és közösen futnak. Az emberek nagy örömmel járnak ezekre a közösségi futásokra, így a futás is jobban társadalmiasodik.