Suhajda Szilárd, a felhőkbe veszett ember
Főszerkesztőm eredetileg egy tárgyilagos, tényekre szorítkozó beszámolót kért tőlem a magyar hegymászó tragédiájáról, de mivel személyesen ismerhettem Szilárdot, ilyet képtelen vagyok írni.
Ezzel a címmel jelent meg hetilapunkban Suhajda Szilárd utolsó interjúja. Emlékszem, a telefonban azt mondta, két nap van hátra az indulásig, még pakol, rendezkedik, szervez, de ha lesz szabad húsz percre, felhív a kocsiból. Másnap csörgött is a mobilom. Sokat beszélgettünk, többet, mint húsz perc. Néhány olyan dologról is, ami nem került bele az interjú végső változatába.
Mesélt a felkészülésről. Erősnek érezte magát, bizakodó volt. A történtek fényében furcsa ezt leírni, de azt magyarázta, az Everest technikailag nem is egy különösebben nehéz hegy, a magasság, ami komoly problémákat okozhat. Okozott is, de erről mindjárt.
Suhajda Szilárd „tiszta” mászó volt. Mivel – optimális körülmények mellett – a himalájai expedíciók mára gyakorlatilag egy megvásárolható élmény szintjére süllyedtek, Szilárd úgy akart kitűnni a tömegből, hogy teherhordó serpák és pótlólagos oxigén nélkül mászik.
Ez volt talán a legnagyobb félelme. Az Everestre jellemző elüzletiesedés miatt annyian lesznek a hegyen, hogy a palackkal mászók miatt forgalmi dugó alakul ki a veszélyes helyeken. Ha az ember oxigént lélegez be 8000 méteren jobban bírja a strapát, nem fárad úgy, kevésbé fázik, több ideje van várakozni. Szilárdnak nem volt ideje, neki mennie kellett.
Néhány nappal a tragédiát követően csak találgatni lehet, mi okozta Szilárd halálát. Vélhetően ez mindörökre így is marad. A hegymászás világa tele van nagy rejtélyekkel. Mai napig nem tudjuk, meddig jutott George Mallory 1924-ben, az Everest talán első megmászója. Lefelé jövet tűnt el, vagy esélye sem volt a csúcs közelébe jutni? Mallory beleveszett a felhőkbe, ahogy Szilárd is.
Fizikailag és mentálisan is jól van, továbbra is úton a Mount Everest 8848 méteres csúcsa felé. A csúcs elérése akár még 3-4 órát is igénybe vehet, így viszonylag későn fog a csúcsra érni, de képes meghozni a jó döntést minden esetben.” Ez volt az utolsó olyan bejegyzés, amelyet még gyomorideg nélkül olvastam, bár a kétely már ott motoszkált a zsigereimben.
Nepáli idő szerint este 6-7 óra körül járt, olyankor már javában sötétedik a hegyen, 8700 méterről pedig még órákra van a csúcs – pláne egy „tiszta” mászónak.
Nem vagyok hegymászó, de valami furcsa „becsípődés” miatt imádom a hegymászóirodalmat. Rengeteget olvastam az Everestről, tudtam, az aranystandardként kezelt visszafordulási idő délután két óra. Még optimális időjárási viszonyok és tiszta égbolt mellett is baromi nehéz sötétben visszatalálni a négyes táborba, ha pedig lecsap a hóvihar, egyenesen lehetetlen. Aggódtam Szilárdért, de biztos voltam benne, ha valaki, hát ő pontosan felméri a körülményeket és időben visszafordul. Ott a felesége, ott a gyermeke. (Hogy egy feleséggel és gyerekkel mégis minek ment el a Himalájába, nos, ez az a téma, amit nem vagyok hajlandó megnyitni. Ez rá, a feleségére és a kisfiára tartozik csupán, okoskodó újságírókra és kommentelőkre nem.)
Egy évvel korábban, 2022 nyarán, a Lhotse megmászását követően így nyilatkozott az oxigén nélkül mászókra leselkedő veszélyekről lapunknak:
Miért nem fordult hát vissza? Azért, mert ekkor már nem gondolkodott tisztán. Magashegyi agyödéma léphetett fel nála, a rettegett hegymászóbetegség. Ilyenkor a magasság miatt az agyi kapillárisok folyadékkal telnek meg, az agyszövet megdagad, nekifeszül a koponyának. A gondolkodás lelassul, a döntéshozatal ellehetetlenül, hallucinációk lépnek fel, a betegen letargia lesz úrrá. Mindez megmagyarázná, Szilárd a beszámolók szerint miért tért le az ösvényről és várta be saját halálát egy sziklán pihenve. Mindez persze csak találgatás. Ami biztos, egy remek mászóval és egy remek emberrel lettünk szegényebbek. Azt az egy évvel korábbi interjút így zártuk:
Suhajda Szilárd többé nem tér vissza az élők világába. Ott maradt a felhőkbe veszve. Isten nyugosztalja őt!
Megjelent a MAGYAR7 22. számában.
