Pelsőcardó
A község a Szilicei-fennsík nyugati peremén, a Sajó völgye felett mintegy 60 méterrel fekszik, Pelsőctől 4 km-re délkeletre. Zsákfalu, egyetlen, a Pelsőcöt Aggtelekkel összekötő (587-es) útról leágazó mellékúton közelíthető meg. Határának több mint felét erdő borítja, de magas a rétek és legelők aránya is. Nyugatról Lekenye, északról Pelsőc, keletről Szádvárborsa, délről pedig Gömörhosszúszó községekkel határos. Északi határának nagy részét a Pelsőc-Szádvárborsa út vonala alkotja.
A Kassai kerülethez és a Rozsnyói járáshoz tartozó község. 1920-ig kisközségként Gömör-Kishont vármegye Tornaljai járásához tartozott. Csehszlovákiához csatolása után 1960-ig a Tornaljai járáshoz tartozott, majd a Rozsnyói járáshoz csatolták. 1938-45 között visszacsatolták Magyarországhoz (Gömör-Kishont vármegye, Tornaljai járás). Területe (11,21 km²) 1921-38-hoz képest (11,27 km²) 6 hektárral csökkent.
A község 18. században betelepült szlovák lakossága a 20. század elejére magyarrá vált. 1880-ban még a lakosság 77,6 %-a vallotta magát szlováknak, 1910-ben már csak 2,7 %-uk. 1910-ben 367, 1921-ben 316, 1938-ban 332, túlnyomórészt magyar nemzetiségű lakosa volt. Magyar többségét mindmáig megőrizte (csupán az 1930-as népszámlálás mutatott ki (cseh)szlovák többséget), bár 1991-2011 között a magyar nemzetiségűek aránya 90,8 %-ról 59,1 %-ra csökkent, a szlovákoké pedig csaknem négyszeresére, 9,2 %-ról 40,9 %-ra nőtt. A község népessége folyamatosan csökkent, 1938-1991 között lakosságának 44,3 %-át elveszítette, majd 1991-2011 között további 14,1 %-os csökkenés (185 főről 159-re) figyelhető meg. Az eredetileg túlnyomórészt evangélikus lakosságú (1921-ben az evangélikusok aránya 80 % volt) községben 2011-ben a lakosság 35,8 %-a volt evangélikus vallású, 31,4 %-a pedig felekezeten kívüli.
A község területén már az újkőkorban is éltek emberek. Ezt bizonyítják az Ardói-barlangban talált a bükki kultúra embere által faszénnel készített barlangrajzok. A bronzkorban a pilinyi és a puhói kultúra népe lakta a területét. A mai falu a 12. században keletkezett királyi erdőóvók településeként, első írásos említése 1243-ból való, ekkor a pelsőci uradalomhoz tartozott. Neve a királyi erdőóvók nevéből rövidült a maira. 1318-ban "Ordou", 1320-ban "Ardo", 1359-ben "Ardow" alakban szerepel az írott forrásokban. Területén a középkori oklevelek ólombányákat említenek, melyeknek azonban az újkorban már nincs nyomuk. 1427-ben 31 portával adózott a Bebek családnak. A falu a 16. századig a Csetneky család birtoka. A század közepétől a töröknek is adózott. A 16. században lakossága református hitre tért (a falu Pelsőc filiája volt). A 16-17. században népessége erősen lecsökkent, majd 1682-ben a császári katonaság pusztította el és csak 1740 után telepítették újra. Az új betelepülők túlnyomórészt evangélikus vallású szlovákok, illetve juhpásztorkodással foglalkozó vlachok voltak. 1828-ban 30 házában 254 lakos élt. Lakói állattenyésztéssel (főként juh-), erdőgazdálkodással, szénégetéssel foglalkoztak. A 20. század elejére lakói magyarrá váltak. A 19. század második felétől az első világháborúig határában ólom- és cinkbányászat folyt (1879-től egy porosz társaság üzemeltette a bányát). 1920-ig Gömör-Kishont vármegye Tornaljai járásához tartozott. 1938-45 között visszacsatolták Magyarországhoz.
Evangélikus temploma 1788-ban épült klasszicista stílusban. A határában található védett Ardói-cseppkőbarlang 1492 méter hosszú, fontos régészeti lelőhely (barlangrajzok, újkőkori település nyomai), de nem látogatható. A faluban egy 1852-ben épült, tornácos parasztház található (Máté-ház), melyben ma falumúzeum található.
