Kecső
A község a Szilicei-fennsík déli részén, 330 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, Pelsőctől 13 km-re délkeletre. Kecső zsákfalu, egyetlen, az 587-es (Pelsőc-Aggtelek) útról a Domicai-cseppkőbarlang közelében leágazó, 2,5 km-es mellékúton közelíthető meg. Határának mintegy felét erdő borítja, jelentős a rétek és legelők kiterjedése is. Nyugatról Gömörhosszúszó, északról Szádvárborsa, keletről Aggtelek, délnyugatról pedig Tornalja határolja. Keleti határa egyben államhatárt alkot Szlovákia és Magyarország között.
A Kassai kerülethez és a Rozsnyói járáshoz tartozó község. 1920-ig kisközségként Gömör-Kishont vármegye Tornaljai járásához tartozott. Csehszlovákiához csatolása után 1960-ig a Tornaljai járáshoz tartozott, majd a Rozsnyói járáshoz csatolták. 1938-45 között visszacsatolták Magyarországhoz (Gömör-Kishont vármegye, Tornaljai járás). Területe (13,58 km²) az elmúlt száz év során nem változott.
1910-ben 472, 1921-ben 447, 1938-ban pedig 548, csaknem kizárólag magyar nemzetiségű lakosa volt. A periférikus fekvésű község 1991-2011 között népességének több mint egyötödét elveszítette (lakossága 476 főről 375-re csökkent). Túlnyomó magyar többségét (2011-ben 88,3 %) napjainkig megőrizte, a szlovák nemzetiségűek aránya 1991-2011 között 5,7 %-ról 10,1 %-ra nőtt. Lakosságának 54,9 %-a római katolikus, 10,9 %-a pedig református vallású, az evangélikusok aránya 1921-ben még 40 % volt, 2011-re 24,3 %-ra csökkent.
A falut 1272-ben "Kucheu" néven említik először, valószínűleg a 12. század második felében jött létre. A Kacsics család birtoka volt. Szent Lászlónak szentelt temploma temploma a 14. század elején épülhetett. Magyar lakosságú jobbágyfalu volt. 1564-ben egy török betörés következtében lakossága elmenekült (jórészt Aggtelekre), ezután két évszázadon át puszta. 1753-ban 5 hospescsalád élt itt, akik majorsági alkalmazottak voltak. Az 1750-es években települt újra. A jövevények jórészt magyar nevűek, egy részük a krasznahorkai uradalomból jött, így ismét a magyarság vetette meg a közösségi élet alapjait. A Ragályi és a Fáy családok birtoka volt. Temploma 1820-ra épült újjá. 1828-ban 45 házában 238 lakos élt. Lakói kovácsmesterséggel, szénégetéssel, pálinkafőzéssel, állattartással foglalkoztak. A 19. században híres volt ásó- és kapagyártásáról. 1920-ig Gömör-Kishont vármegye Tornaljai járásához tartozott, északi határa 1881-ig megyehatárt alkotott Gömör-Kishont és Torna vármegyék között. A trianoni határ megvonása után határközséggé vált. A 20. század első felében sokan kivándoroltak a községből a tengerentúlra. Sokan kényszerültek ebben az időszakban csempészkedésre. 1938-45 között visszacsatolták Magyarországhoz. 1944. december 16-án foglalták el a II. Ukrán hadsereg csapatai. 1947 januárjában 11 családot deportáltak Csehországba. Az 1945 után megszüntetett magyar oktatás 1952-ben indult meg újra a községben. Mezőgazdasági szövetkezete 1957-ben alakult, mely 1971-től a gömörhosszúszói központú Aranykalász EFSz-be olvadt be. 1959-ben villamosították a községet, 1960-ban kiépült a vízvezetékhálózat, 1962-ben pedig megindult a rendszeres autóbuszközlekedés. 1980-ben óvoda is létesült Kecsőben. 1981-ben felhőszakadás okozott árvizet és súlyos károkat. 2002-ben határának legnagyobb részét nemzeti parkká nyilvánították.
Kecsőn négyosztályos magyar tannyelvű alapiskola és magyar óvoda egyaránt működik. Evangélikus temploma 1820-ban, Urunk mennybemenetelének szentelt római katolikus temploma pedig 1827-ben épült klasszicista stílusban. 2010-ben tájház létesült a községben. A falu határában található a Baradla–Domica-barlangrendszer Domica szakaszának bejárata, melyet 1926-ban fedeztek fel pénzügyőrök, 1936 óta látogatható. A barlang szlovákiai szakasza 7 km hosszú, egyike az ország leglátogatottabb barlangjainak, a Világörökség része. A község határának legnagyobb része a Szlovák Karszt Nemzeti Parkhoz tartozik, a Domicán kívül több más barlang is található itt (Ördöglyuk, Kecsőréti-barlang, Kecsői-forrásbarlang, stb.) A Domicai karrmező 1973 óta, a Kecsői karrmező pedig 1981 óta természetvédelmi oltalom alatt áll.
