Kovács József Mester úr emlékére, avagy egy késleltetett búcsú a futballedzőmtől
E sorok írója közel állt Kovács Józsefhez. Pedig gyakorlatilag csak egy évet edzett minket gimnazistaként, mégpedig a kétezres évek elején a II. ligában vitézkedő Bacsfa ifi csapatában, Tárnokon.
Az ezután következő, ma már szinte hihetetlennek tűnő kalandról – az FC Friendsnél együtt töltött két évről a 75, majd a 80 születésnapjára készült cikkekben már írtam bővebben, a közös, 2017-ben indult csallóköznádasdi kalandról pedig itt számoltunk be.
Kovács Józsi bácsi ilyen ember. És nekem az a megtiszteltetés jutott, hogy együtt dolgozhattam vele. Emlékszem, az ifi csapatban sokat morogtunk rá, mert semmiből sem engedett. Amikor bemelegítés, hosszú futások és hosszú sprintek után még a rövid sprintekből sem engedett el egy szériát sem. S utána foci közben is hajtott, néha volt, hogy morogtunk az Öreggel. De az eredménye akkor is megvolt a munkának. Volt, hogy mikor nem tudtunk fejen állni, ő 65 évesen megmutatta az öltöző csempéjén, hogy kell. Mikor egyszer 8:0-ra nyertünk egy meccset egy gyenge ellenfél ellen, bejött és jól leteremtett, hogy mi volt ez, hogy ezeknek kétszer ennyit kellett volna rúgnunk.” – igen, jelen időben hagytam, s nemcsak azét, mert ezt a 75. születésnapjára írt cikkből idézem, hanem mert máig nehezen fogom el, hogy Józsi bá, a Mester már nem fog visszainteni a bicajáról a 63-ason, mikor rádudálok…
Viszont annak nagyon örülök, hogy idén tavasszal sikerült vele egy hosszabb beszélgetést készítenem. Ez most már megmarad:
S mivel idén volt 110 éves a somorjai STK klub, erről is kérdeztem őt:
A halála napja előtt két nappal unokája, Alexandra írt nekem: tudom-e, hogy mi történt a Papájával. Így tőle tudtam meg, hogy elütötte őt egy autó biciklizés közben. Mondta, hogy a dunaszerdahelyi kórházban van, de nem adnak sok esélyt neki. Én egyből felhívtam az intenzív osztályt, s megkérdeztem: bemehetnék-e hozzá. Persze jelezték, hogy semmi esetre sem. Aztán kérdeztem, hogy legalább egy rózsafüzért bevihetek-e, amire igent mondtak, s kérték, hogy másnap reggel menjek be. Úgy is történt: reggel bementem kórházba, de eltévedtem, s miközben járkáltam, észrevettem egy pap barátomat, aki édesapjával ült az egyik ajtó előtt. Üdvözöltük egymást, majd útba igazított. Odaérve a nővértől újra megkérdeztem, hogy esetleg nem mehetnék-e be, de jelezte, hogy nem. Kérdeztem, hogy van a Józsi bá, amire annyit mondott, hogy nem jól. Odaadtam kezébe a rózsaüzért, s már ment is volna vissza, amikor elgondolkoztam azon, hogy már több tucatszor voltam benn a szerdahelyi kórházban, de nemhogy ismerős pappal, de még pappal sem találkoztam sohasem, s hogy ezt valószínűleg a Jóisten intézte pont így, ezért még mielőtt bement volna a nővér, megkérdeztem:
– És egy pap ismerősöm bemehetne hozzá?
– Persze!
Visszarohantam hozzájuk, elmeséltem, hogy mit „intéztem”, s a barátom jóságosan jelezte, hogy akkor bemegy hozzá, hazamegy a krizmáért is, és ha még nem volt nála pap, feladja neki a betegek kenetét. Így is történt. Pár óra múlva írt is a pap ismerősöm, hogy volt bent Józsi bácsinál és ellátta szentségekkel, elmondta a bűnbánat szavait, Józsi bácsi megkapta a feloldozást és a halál órájára a teljes búcsút, illetve a betegek kenetét is. Leírta, hogy imádkozott mellette és odasúgta neki, hogy én szóltam neki, s hogy imádkozom én is érte és üdvözlöm.
A temetésre aztán Sárosfán, szülőfalujában került sor, egy korai pénteki időpontban, ennek ellenére viszonylag sokan eljöttek. Ekkor raktam össze magamban a kirakóst, miszerint az az atya temette Józsi bácsit, akivel a kórházban találkoztam.
Ahogy mondani szokás, Isten útjai kifürkészhetetlenek!
Józsi bácsi maga volt az állandóság és küzdeni akarás. Az utóbbi években betegséggel küzdött, de nemcsak hogy nem vett róla tudomást, nekünk, senkinek sem beszélt róla. Amikor az utóbbi években Józsi bácsit megkérdeztem, hogy van, a válasz mindig ugyanaz volt:
- Semmi probléma. Amíg élsz, addig mész!
S ez így is volt: betegsége ellenére, dacolva a korával, időjárással, sokszor az emberi test működésével, gyakorlatilag naponta tette meg bicajjal a Dunaszerdahely-Sárosfa-Dunaszerdahely távot (Régebben Tárnok - Somorja - Sárosfa - Tárnok). 84 évesen. Hóban, fagyban, esőben, szélben, kánikulában. Szó szerint. Élete utolsó tudatos pillanatában is bicajon ült és tekert. De ezúttal áttekert a Jóistenhez az örök futballpályára, s most már ott edzi a régi sárosfai csapatot, amely lassan teljesen összeáll ott fenn.
Tavaly, november 25-én hosszú idő után újra összehoztuk az FC Friends Somorja csapatát, hogy barátságos meccset játsszunk a somorjai öregfiúkkal.
Elhívtuk őt is, koccintottunk is együtt, beszélgettünk, emlékeztünk.
November 25-én lesz egyúttal két hónapja annak, hogy Józsi bácsi átigazolt a Jóisten focicsapatába. De még mindig nagyon friss a dolog.
"Ne állj meg, fuss tovább! Majd pihensz a sírban!" - mondta nekünk mindig szigorúan az edzéseken! És hallgattunk, felnéztünk rá. Mentünk vele, hittünk benne, követtük őt. S bár sehogy sem tudtuk elképzelni, hogy Józsi bá valaha is elmegy innen, valahol a tudatalattimban, mégis ott volt mindig a gondolat, hogy mi lesz, ha egyszer mégis.
Józsi bácsi, Mester, öreg barátom, most már ideje megpihenni Önnek is! Nem kell már tekernie, futnia tovább! Várja önt az örök, végtelen focipálya.
Úgy fogok Önre emlékezni, ahogy itt a fotón áll és integet mellettem: üdén, fitten fiatalosan, mosolygósan!
Köszönök szépen mindent!
Máté evangéliuma 11. fejezetének 28-30 bekezdése a következőt írja:
"Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.
Józsi bá, pihenjen meg most már Ön is.
Isten nyugosztalja!
