Győri csoda hetedszer, de valami már nem ugyanaz
A Győri Audi ETO KC újabb trófeát tett a vitrinbe: 2025. június 1-jén a csapat hetedszer nyerte meg a női kézilabda Bajnokok Ligáját. A siker önmagáért beszél, a klub továbbra is az európai elitben játszik, és nem is akárhogyan. Csakhogy ez a mostani győzelem már nem ugyanazt az érzetet kelti, mint egy évtizeddel ezelőtt. Valami megváltozott. A csillogás mögött ott bujkál egy halvány kérdés: mennyire maradt még magyar ez a történet?
Az idei döntőben az Odense Håndbold volt az ellenfél – nem először, és valószínűleg nem is utoljára. A Győr ezúttal is pontos, szervezett, fizikálisan fölényes játékot mutatott. A pályán minden működött: rutinos, nemzetközi szinten edződött játékosok tették a dolgukat hiba nélkül. Ez egy profi gépezet, kétség sem fér hozzá. De miközben az ember nézi ezt a tökéletesre hangolt csapatot, óhatatlanul eszébe jut: hol vannak a magyar nevek?
Volt idő, amikor a Győri ETO nemcsak nyert, de közben a magyar kézilabda arca is volt.
Az első BL-győzelem még 2013-ban jött, a Larvik elleni döntő után. Aztán jött 2014, 2017, 2018, 2019, 2024 – és most itt a hetedik. Hét cím, amiből bármelyikre büszke lehetne bármelyik klub. Csakhogy az első idők Győrét még egészen más szellemiség jellemezte.
A 2000-es évek Győréről nem lehet beszélni Görbicz Anita neve nélkül. A világklasszis irányító 1998-ban, mindössze 17 évesen mutatkozott be a felnőttcsapatban, és játékosként hatszor nyert BL-t.
2013-ban ő volt a sorozat gólkirálya 87 találattal, és sok szurkoló számára a mai napig ő az ETO. Mellette ott volt Pálinger Katalin a kapuban, aki 2005 és 2011 között fogta a lehetetlent, és fontos szerepet játszott a klub nemzetközi felemelkedésében. Herr Orsolya, a másik ikonikus kapus, szintén éveken át volt biztos pont hátul. Ezek a nevek nemcsak jó játékosok voltak, hanem olyan figurák, akik együtt nőttek a klubbal, és részei voltak a győri identitásnak.
Ehhez képest most? A 2024/25-ös szezonban mindössze két magyar játékos szerepel a keretben. A többiek? Nemzetközi sztárok – francia, norvég, dán és még ki tudja hány nemzet zászlaja alatt. Nem mintha ezzel önmagában baj lenne.
A kézilabda régóta nem csak hazai sport: a BL már egy globális kirakat, ahol csak úgy lehet labdába rúgni (vagyis pattintani), ha topjátékosokat hozol. A Győr pedig nem akar a középmezőnyben ragadni.
A klub stratégiája világos: ha nyerni akarsz, olyan játékosokat kell hozni, akik már bizonyítottak. Ez üzlet, nyomás, elvárás – és nem utolsósorban szurkolói igény is. A kérdés csak az, hogy ezzel párhuzamosan mennyi figyelem jut a saját nevelésű játékosokra.
Mert a győri akadémia továbbra is működik, a magyar utánpótlás is termel tehetségeket, csak épp ezek a fiatalok sokszor máshol bontakoznak ki – ahol több játékidőt és kevesebb világsztárt találnak maguk körül.
Ez az irány persze érthető, mégis marad utána némi ürességérzet. Nem arról van szó, hogy a győzelmek értékéből bármi is csorbulna. Inkább arról, hogy más hangulatú meccsek ezek. Más szurkolói kötődés, másfajta történetek születnek. Az ember nosztalgiával gondol arra az időre, amikor a győzelmeket magyar játékosok vitték a hátukon – és közben ott vibrált valami abból a különleges, lokális büszkeségből.
A jövő nyitott. A klub helye az európai élmezőnyben stabil, ez nem kérdés. A kérdés az, hogyan lehet újra megtalálni az egyensúlyt: megőrizni a versenyképességet, miközben nem tűnik el teljesen a magyar arculat.
Talán már ott edz valahol a következő Görbicz, csak még idő kell neki. Talán egyszer újra megtelik a pálya olyan játékosokkal, akik nemcsak kiválóak, de itthon is nőttek fel.
Addig pedig marad a büszkeség – és az a halványan szorító érzés, hogy ez a győri csoda már nem teljesen ugyanaz, mint régen. De hogy még mindig csoda, az nem vitás.
