A címeres mez szent és sérthetetlen - interjú Lékai Mátéval
A magyar kézilabda egyik legrutinosabb irányítója, Lékai Máté bejelentette visszavonulását a válogatottól. Januárban, a Románia elleni mérkőzésen hivatalosan is elköszöntek tőle. A Ferenváros játékosa 198 mérkőzésen szerepelt nemzeti színekben. A pályafutásáról, a Veszprémből való fájdalmas távozásról és a Fradiban talált új otthonáról beszélgettünk Lékai Mátéval.
Hogyan érlelődött meg benned a visszavonulás gondolata?
Ez egy hosszabb folyamat végeredménye. Éreztem a testemen, hogy nem bírom már ezt a kettős terhelést. Ha a szívemre hallgatnék, örökké válogatott lennék, mert a címeres mez a legjobb dolog a világon, ami egy sportolóval történhet: szent és sérthetetlen. De a testem jelezte, hogy nem leszek már fiatalabb, és itt az idő átadni a stafétát.
16 évig voltál a nemzeti csapat meghatározó tagja. Ha egyetlen emléket kellene kiemelned, mi lenne az?
Nagyon nehéz választani, de talán azok a mérkőzések jutnak eszembe, amikor a családom, a kisfiam és a feleségem, (Lékai-Kiss Ramóna – a szerk. megj.) is ott voltak a lelátón.
Együtt sírtunk, együtt nevettünk az olimpiára való kijutáskor. Az a kép ugrik be legelőször, ahogy a kisfiam ott sír velem együtt az örömtől.
Irányítóként te voltál a nemzeti csapat kulcsfigurája. Hogy látod, melyik fiatal tudná átvenni tőled ezt a karmesteri szerepet?
Az utolsó egy-két évben Fazekas Gergő szinte már át is vette. Ki lehet jelenteni, hogy ő a válogatott első számú irányítója. Nagyon fiatal, tehetséges, de már komoly BL-tapasztalata van. Egyértelműen ő a jövő embere.
Szegeden váltál nemzetközileg is jegyzett játékossá. Mi volt a legfontosabb lecke?
Az, hogy a sikert nem adják ingyen. Mindenért meg kell dolgozni, bele kell tenni a kőkemény munkát, csak abból lesz eredmény.
Szeged után a szlovén Celje következett, majd visszatértél Magyarországra, a Veszprémhez. Miben változtatott meg téged a külföldi tapasztalat?
Teljesen más emberként és játékosként tértem haza. Aki külföldre igazol, az nemcsak szakmailag, hanem emberileg is fejlődik.
Nyolc évet töltöttél Veszprémben, a közönség egyik legnagyobb kedvence voltál. Maradt benned némi hiányérzet a meg nem nyert Bajnokok Ligája-cím miatt?
Természetesen. Hatszor voltunk a Final Fourban, háromszor játszottunk döntőt, de egyszer sem sikerült megnyerni. Ez fájó pont, ahogy az is, hogy a veszprémi karrierem lezárása sem volt a legszebb, vagy legkellemesebb emlék.
Nem mindennapi utat jártál be a Szeged–Veszprém–Fradi háromszögben. A Fradiban te vagy az egyik legrutinosabb játékos. Mennyiben követel tőled másfajta mentális hozzáállást egy fiatal, építkező csapatban, mint egy világválogatott Veszprémben szerepelni?
A Ferencvárosnál mások a célok, de mi is a saját csúcsunkat próbáljuk elérni. Nekünk a bajnoki harmadik hely volt a csúcs, amire nagyon büszke vagyok, mert tiszta magyar csapattal tudtuk megelőzni a riválisainkat.
Mihez kezdesz a pályafutásod után? Edzőként, sportvezetőként, vagy esetleg a sporttól teljesen távol eső területen képzeled el magad?
Vannak elképzeléseim, de az edzősködés nem tartozik ezek közé. Nem ragaszkodom görcsösen a kézilabdához, de az biztos, hogy a tapasztalatomat szívesen átadnám a jövő generációinak.
Ha találkozhatnál a 18 éves önmagaddal, mit tanácsolnál neki?
Azt, hogy legyen sokkal profibb! Az élet minden területén – étkezés, pihenés, pályán kívüli munka – és a kézilabdában is álljon még tudatosabban és profibban a sporthoz.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/7. számában.
