Mindenki kapjon esélyt
2024. augusztus 28. és szeptember 8. között rendezik meg Párizsban a XVII. nyári paralimpiát, ahol a világ mintegy 180 országának 4400 sportolója küzd majd az érmekért.
Bizonyára sokan emlékeznek még a 2012-es londoni olimpiára, ahol egy dél-afrikai sportoló a 400 méteres síkfutás egyik előfutamában 45,39 másodperces eredményével bejutott a középfutamba. Ebben ugyan nem lenne semmi meglepő, de az illető, Leonard Pistorius mindkét lábán térdétől lefelé egy speciális protézissel állt a startvonalra. Ezzel teljesült nagy álma, hogy fogyatékkal élő versenyzőként az épekkel is felvegye a versenyt a nyári olimpián.
Életének további fordulatait most nem részletezném, elég annyit elmondani, hogy barátnőjét tisztázatlan körülmények között megölte és az idén januárban sok, börtönben eltöltött év után feltételesen szabadlábra helyezték.
Pistorius esete rendhagyónak tűnik, de az olimpiai játékok történetében több olyan esetet is mondhatnánk, amikor egy fogyatékkal élő sportoló sikeresnek bizonyult az épek között. Most csak két ilyen magyar sportolót említenék, aki az épek között versenyezve jutott el a csúcsra.
Takács Károly (1910–1976) kétszeres olimpiai bajnok sportlövő egy gránátbalesetben vesztette el jobb kézfejét és ezért megtanult bal kézzel lőni. Az 1948-as londoni olimpián világcsúccsal lett aranyérmes és négy évvel később Helsinkiben is megvédte olimpiai bajnoki címét.
A másik kiválóság a tragikus sorsú Halassy Olivér (1909–1946) úszó és vízilabdázó volt, akinek egy baleset miatt amputálni kellett a bal alsó lábszárát, ennek ellenére vízipólósként kétszer is aranyérmet szerzett (1932 – Los Angeles; 1936 – Berlin), de úszóként is eredményes volt, hiszen a hosszabb távokon (400 m, 800 m, 1500 m) országos csúcsokat ért el és számos nemzetközi viadalon végzett a dobogó valamelyik fokán.
Igaz, ezek inkább a szabályt erősítő kivételek, hiszen a fogyaték valamilyen formában kihat a teljesítményre, ezért logikus, hogy a versenyzők számára olyan kritériumokat kell felállítani, amelyek esélyegyenlőséget biztosítanak.
Az első nemzetközi „speciális versenyt”, a kerekesszékes versenyzők számára 1948-ban, a Londontól mintegy 60 km-re fekvő Aylesburyben, a nyári olimpiai játékokkal párhuzamosan rendezték meg. Itt 14 hadirokkant (valamennyi gerincsérült) férfi és nő az íjászatban versenyzett.
1976-tól már téli paralimpiát is rendeznek, és az is újítás volt, hogy ettől fogva nem csak kerekesszékes sportolók állhattak rajthoz.
A fogyatékkal élők legjelentősebb sporteseményét 1988 óta kapcsolják össze a nyári olimpiai játékokkal (akkor született meg a paralimpia kifejezés is) és a helyszíne is ugyanaz, csupán három héttel később kerül rá sor.
A parasportolókat felkaroló nemzetközi szervezet az évek során többször is nevet változtatott: az eredetileg a Fogyatékosok Nemzetközi Sportszövetsége néven 1964-ben életre hívott testület végül Nemzetközi Paralimpiai Bizottság (IPC) névre váltott és 1992 óta a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal (NOB) közösen szervezi a nyári és a téli paralimpiát. Akadnak néhányan, akik paraolimpiát emlegetnek, de az érintettek ezt határozottan elutasítják.
A két szervezet között azért nem éppen zavartalan az együttműködés. Már a logó használata körül is kemény csata alakult ki. Az öt karika 1987-ig az IPC logójaként is szerepelt, de a NOB kizárólag magának követelte, így 1988 és 1994 között a karikákat öt színes csepp váltotta fel, de a NOB ezt is sérelmesnek találta, mert az egyes cseppek színe és a cseppek elrendezése végeredményben az öt karikára hasonlított, így az IPC háromra csökkentette a cseppek számát, és a színüket az egyes országok lobogóin leggyakrabban előforduló három szín (piros, kék, zöld) alapján határozta meg.
Az anyagi szempontok sem mellékesek. Míg egy-egy világhírű olimpikon komoly összegeket kap különböző forrásokból (reklám, szponzorálás stb.), addig a parasportolók pénzbeli támogatottsága sokáig ennek csak a töredéke volt. Maga a NOB sem igyekezett ezen a helyzeten változtatni, sőt arra hivatkozott, hogy a média érdeklődése elsősorban az egészséges sportolók versengésére fókuszál, és az ebből származó bevételek teszik lehetővé, hogy őket nagyobb összegekkel jutalmazzák.
Párizsban előreláthatóan 22 sportágban rendeznek versenyeket. Ezek között szerepel a már „klasszikusnak” számító íjászat, amelyben ma már nemcsak kerekesszékesek, hanem egyéb fogyatékkal élők is versenyeznek. A látássérültek között bizonyos versenyszámokban nem tesznek különbséget, az esélyegyenlőséget úgy biztosítják, hogy minden versenyző szemét letakarják. Atlétikában azonban az utóbbi években a látássérülteket egészséges sportolók támogatják a versenyben, és őket is díjazzák.
Van még csörgőlabda, súlyemelés, vitorlázás, 2016 óta kenu és triatlon is, de megemlíthetjük a kerekesszékes kosárlabdát, vívást, rögbit és teniszt is.
Nem részletezném, hogy milyen szempontok alapján sorolják az egyes versenyzőket kategóriákba, de rendszerint az izomerő megváltozott állapota, gerincsérülések, a gyermekbénulás következményei, a végtag amputálása, eltérő hosszúságú lábak, értelmi fogyaték stb. azok a tényezők, amelyek alapján csoportosítják őket.
Sajnos a parasportban is megjelent a dopping, illetve a csalás. Példaként a Sydney-ben rendezett paralimpia talán legnagyobb botrányát említeném, amikor az első helyen végzett spanyol kosárlabdacsapat tagjairól utólag kiderült, hogy nem értelmi fogyatékosok. Emiatt 2004-ben és 2008-ban az értelmi fogyatékkal élőket nem is engedték indulni a versenyen. Később enyhítettek a kritériumokon és atlétikában, evezésben, úszásban és asztaliteniszben értelmi fogyatékos versenyzők ismét elindulhattak.
Megjelent a MAGYAR7 35. számában.
