Miért nem rúg labdába a sport?
Annak ellenére, hogy a szlovák parlamentben már eddig is több korábbi sikeres sportoló foglalt helyet, úgy tűnik, a sport, mint olyan, továbbra sem fontos a választók és a pártok számára, hiszen kevés szó esik róla a kampányban.
Rögtön az elején azért le kell szögezni, hogy a múlt héten legalább egy napig vezető hírt jelentett a pozsonyi nemzeti stadion építésének végső költsége, vagyis az, mennyiért venné meg az állam a Slovan tulajdonosától a tavaly átadott létesítményt. Az ellenzék jött is rögtön a bécsi összehasonlítással, feleolyan költségekkel, s elindult a vita a sport területén is. Vagyis csak látszólag, hiszen
ennek a szópárbajnak nem sok köze volt a sporthoz, inkább oligarchákról és a túlárazott beruházásokról szólt.
A sportról egyébként sem esett túl sok szó az éppen záruló választási ciklusban. Számunkra persze van egy emlékezetes eset tavalyról, amely óriási botrányt kavart, s amelynek két egykori focista állt a hátterében. Az a bizonyos himnusztörvény, amelyet Tibor Jančula és Dušan Tittel szerettek volna életre hívni, s amelyet a vegyespártnak köszönhetően sikerült is elfogadtatniuk, jó ideig foglalkoztatta a közvéleményt.
A törvény egyértelműen a dunaszerdahelyi MOL Arénában uralkodó szurkolói hangulat ellen kívánt fellépni, a kisebbség elnyomásának nem éppen finom eszközeivel. Szomorú, hogy ezt magyar nemzetiségű képviselők is megszavazták.
Aztán a média és a közvélemény nyomására mindent visszacsináltak, s most már abban bíznak, hogy az emberek elfelejtették a történteket. Vagy talán mégsem? Hiszen a Most–Híd hirdetéseiben most is a magyar–szlovák focimeccs „hangulatával” operálnak, az úgymond békét kívánó szlovákiai magyarok szavazatára hajtva. A párt egyébként is egyfajta ellenkampányt folytat az erősebb nemzeti érzelmű magyarok ellen, elég revízió névre keresztelt programjukra gondolni, amelyből egyértelmű, kiket nem akarnak meggyőzni.
Ahogy az ellenkampány vajmi keveset ér, úgy az is, amit a mozgáskultúra területén kínálnak, amit leginkább a politika sport körüli hadműveleteiből látunk. Miközben ennél jóval többről van szó.
Az is fontos kérdés, mennyi esély van a sportlétesítmények további építésére, és a szabadidős sport milyen támogatást kap majd.
A kormányváltás feltehetően új megközelítést hoz a profik területén is, mert ezen a területen ugyan történtek változások, de az SNS elképzeléseit nem sikerült megvalósítani.
Az utóbbi hónapokban pedig már leginkább egymással voltak elfoglalva a kormánypártok.
Danko a sportminisztérium szüksége helyett a telefonbeszélgetéseit magyarázza, s hiába akart példát venni Magyarországról, túl sokra nem jutott.
Pedig tehetségek a tájainkon is jócskán akadnak, csak éppen a körülmények nem alakulnak úgy, ahogy azt a kor és a növekvő gazdasági lehetőségek megengednék. Tudjuk, mindez nemcsak a sport területén van így, de a parlamentben van jócskán sportoló, és akadnak jelöltek a következő időszakra is, akik tehetnének a sportért.
Matovič alakulatában például ott van a szlovák tenisz történelmének egyik kiemelkedő alakja,
Karol Kučera is, akibe rendesen beleszállt a honi liberális sajtó, mivel azt merte mondani, hogy egyetért Orbán Viktor és Matteo Salvini migránsokkal kapcsolatos politikájával. Rögtön elkezdtek vizsgálódni a gazdasági ügyeiben is.
Sajnos évek óta azt tapasztaljuk, hogy bizonyos érdekcsoportok számára elképzelhetetlen, hogy az ultraliberális mellett más világszemlélet is létezik. Vélhetően a párt sikere esetén maga is képviselői helyet szerez, s kíváncsian várjuk, hogy a focisták és a bírók után mire lenne képes a parlamentben. Galis, Micheľ, vagy éppen a már említett Tittel ugyanis túl sok változást nem hozott a sportéletbe, igaz, előbbi nevéhez több kezdeményezés is köthető, de ahogy edzőként, képviselőként sem kedveltük meg.
Talán elsőre nem tűnik annyira fontosnak a politika és a sport kapcsolata, de ha belegondolunk, hogy a sport napjainkra már leginkább üzlet, amelyben ugyanúgy vannak alkalmazottak és vállalkozók, akkor legalábbis szomorú, hogy a szabályok még mindig átláthatatlanok. A parlamenti munkának ebben kellene előrelépést hoznia, ezt várták a himnusztörvényhez köthető két korábbi focistától is, akik ehelyett láthatóan csak a nacionalista hajlamaikat igyekeztek kiélni.
Ám míg a korábbi kiváló sportlövőből, Jozef Gönciből az SNS nem tudott minisztert csinálni, legalább addig eljutottak, hogy létrejött a sport támogatását célzó alap, de ez is a választási ciklus végére, és a sportpályák felújítása is igazából csak a jövő évben indulhatna be.
A kormányváltás talán majd ezen a téren is hoz változást, de vajmi kevés esély van arra, hogy igazi átalakulásra kerüljön sor a hazai sportéletben.
A sport még napjainkban is mellékvágányon zakatol a szlovák politikában, talán éppen azért, mert a polgárok sem mutatnak nagyobb érdeklődést a téma iránt, és a mindennapok szintjén a közbeszédben leginkább a korrupcióra ugranak. Látszott ez a közelmúltban Matovič franciaországi videója kapcsán is, amellyel a felmérések szerint sokat nyert.
Ettől függetlenül az új kormány fontos feladata lesz ezen a téren is előrelépést elérni, mert valódi megoldásokkal a profi és a kedvtelésből sportolók is jobb lehetőségeket érdemelnének. Ami végső soron az egészségünkre nézve is jó befektetés lenne, igaz, ennek az eredménye csak évek múlva lenne tapasztalható, ami nem feltétlenül maximalizálja a szavazatokat.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/6. számában.
