Magyarországra vándorolt a „nomád” arany
Egy arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült szerezni az 54 tagú magyar delegációnak a nemrégiben Kirgizisztánban lezajlott VI. Nomád Világjátékokon. A legfényesebb érem szerzője a mindössze 19 esztendős Décsei Hanna, aki aktív versenyzői pályája mellett edzőként is tevékenykedik, most éppen Üzbegisztánban; itt értük utol. Aszkéta módon ugyanis kumiszgőzös partizás helyett a győzelmét követő napon már vissza is utazott a közép-ázsiai országba.
Hanna négyéves kora óta lovagol, több lovassportot is kipróbált, díjlovaglást, díjugratást, lovastornát. A lovasíjászatot pedig hét éve kezdte, a pomázi Némethy Lovasíjász Akadémián, Némethy Christoph vezetésével.
– Elkezdtem lovasórákra járni. Egy nagyon jó közösségre találtam, aztán elrángattak egy íjászedzésre, meg még egyre, és hopp, bekerültem a versenycsapatba – ecseteli a kezdeteket. Az éveken át elvégzett kitartó edzésmunka pedig meghozta a gyümölcsét. A Nomád Világjátékokon azonban a közép-ázsiai, a lóval „életvitelszerűen” együtt élő és dolgozó versenyzők miatt a magas szintű lovas tudás alapként tételeződik, és ehhez még egy kis szerencsére is szükség van. Mert amíg egy súlyemelőversenyen a rúd és a tárcsa mindenkinek ugyanaz, a Nomád Világjátékokon a sztyeppékről beterelt, európai szemmel nézve félvad lovakat úgy sorsolják.
– Az európai versenyeken a lovasnak van némi ideje összeszokni a lóval, barátkozhatnak, de itt minden lónak volt egy száma, kihúztuk, és menni kellett. Magam is, és az egész magyar csapat is nagyon szerencsés volt, nagyon jó, kedves, okos lovakat kaptunk – idézi fel a verseny kimenetele szempontjából lényeges körülményt a friss aranyérmes.
– Elképesztő, amit a helybeliek meg tudnak csinálni a lovon, de sajnos, a klasszikus, kifinomult lovaglás nem az erősségük ebben a kultúrában, ezért a lovak a lábsegítséget nem ismerik.
Azt még e sorok írója is tudja, laikusként, hogy ha az egyik kezünkben az íj, a másikban a vessző, akkor a ló kézzel való irányítására vajmi kevés lehetőség marad. A szabályok is mások voltak, mint a Kassai Lajos-rendszerében, vagy a lovasíjászatot nem hagyományőrzésként, hanem versenysportként világszerte összefogni próbáló IHAA-ben, azaz a Nemzetközi Lovasíjász Szövetségben.
– Maga a pályafelépítés is más volt, bójákkal volt kijelölve, de nem volt összekötve, így a ló bármikor kisétálhatott a pályáról, ilyent még máshol nem nagyon láttam – teszi hozzá. Décsei Hanna magyar stílusban versenyzett, a pályán pedig az európai vetélytársak közül több az ő tanítványa volt. Megkérdeztem tehát, nem volt-e furcsa a tanítványaival versenyezni?
– Szeretek versenyezni, de még fontosabb, hogy jó edző legyek. Ha egy tanítvány túlszárnyal, az igazi dicsőség egy edzőnek. Erre azonban a tanítványoknak még várniuk kell. A versenyek mellett tehát Décsei Hanna nemzetközi edzőként is tevékenykedik.
– Van egy magyar csapat is, amellyel együtt dolgozom, többé-kevésbé rendszeresen, de utazó edző vagyok, ebben az évben hozzávetőleg 15 alkalommal utazom külföldre, edzéseket, táborokat tartani, Németországban, Spanyolországban, Amerikában, Kínában fordultam meg, most pedig Üzbegisztánban tevékenykedünk – árulta el. Az üzbég munka mögött egy több, lovas szakági szövetségben érdekelt helyi üzletember áll, aki a lovasíjászatot is felvenné a portfóliójába. Décsei Hanna szerint Üzbegisztán még az út elején áll, gyerekcipőben jár a sportág, de mivel az állami források szerények, tőkeerős támogatóval út nyílhat előtte. Terveik szerint márciusban visszatérnek, hogy bemutatóval, versenyekkel népszerűsítsék a sportágat.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/38. számában.
