Géndopping és profithajhászás: ez vár ránk a következő olimpiákon?
Kell-e aggódnunk az olimpiai mozgalom jövője miatt a koronavírus-járvány árnyékában megrendezett tokiói ötkarikás játékokat követően? Hogyan hozható egyensúlyba a sportot eluraló üzleti érdek és a versenyszellem?
A tokiói játékokat megelőzően többen már a vészharangot kongatták, hogy a nézők nélkül megrendezett olimpia végzetes csapást jelenthet a Coubertin báró által megálmodott mozgalomra. A játékok szervezői valóban súlyos dilemma előtt álltak, egybehangzó felmérések szerint a szigetországban egyre gyorsabban terjedő járvány miatt a japán társadalom többsége ellenezte az olimpia megrendezését.
Végül győzött sok millió sportszerető ember várakozása – és nem mellesleg az üzleti érdek –, ha szigorú járványügyi korlátozások mellett is, de egy év csúszással zöld utat kapott a tokiói olimpia.
A döntés leginkább kármentésnek tekinthető, de több egyre égetőbb kérdést is felvet az ötkarikás játékok jövőjével kapcsolatban.
Az 1896-ban életre hívott újkori olimpiák történetében példátlan eset, hogy a négyévente megrendezett játékokat halasztani kellett volna. Arra viszont már háromszor is akadt példa, hogy az olimpia a huszadik század nagy világégései miatt elmaradt.
Az olimpiai mozgalom azonban túlélte az első és a második világháborút. Még úgy is, hogy a sportszellemmel nehezen összeegyeztethető módon a háborúkat követő olimpiákra nem hívták meg a vesztes államokat – így 1920-ban Magyarország sem volt kívánatos résztvevő.
Az ötkarikás játékok átvészelték a hidegháborút is, igaz, olyan áron, hogy 1980-ban Moszkvában, illetve 1984-ben Los Angelesben az egymásnak feszülő blokkok kölcsönösen bojkottálták az olimpiát.
A Coubertin báró által megálmodott sportünnepre a nemzetközi terrorizmus is sötét árnyékot vetett. A játékoknak folytatódniuk kell – váltak szállóigévé Avery Brundage NOB-elnök szavai a véres terrortámadást követően az 1972-es müncheni olimpián. Az évkönyvekbe 2021-ben is bekerül, hogy a koronavírus által okozott világjárvány ellenére, ha egy év halasztással is, de mégis összegyűltek Tokióban a világ sportolói.
Akadnak azonban figyelmeztető jelek az olimpiai mozgalom közelmúltjából, amelyek hosszabb távon valóban megkérdőjelezhetik az ötkarikás játékok létjogosultságát. Az olimpiai mozgalom a huszadik század közepétől egyre gyorsulóbb ütemben vált egy gigantikus üzleti vállalkozássá, kínálatot nyújtva sok százmillió sportszerető ember keresletének.
A túlfeszített keretek nemcsak az élsportolók teljesítőképességének a határát feszegetik, de egyre elviselhetetlenebb anyagi terhet rónak a rendező országokra.
Sok mindenről árulkodik, hogy az 1996-os centenáriumi olimpiát nem Athénban, hanem a játékok nem egy mecénásának otthont adó Atlantában rendezték meg, illetőleg a vigaszágon kapott 2004-es athéni olimpia nagy lépést jelentett a görög államcsőd felé vezető úton. Vagyis az olimpiák megrendezése egyre inkább a világ politikai és gazdasági óriásainak a kiváltságává válik, miközben az olimpiai mozgalom múltja, de még a jelene is jól mutatja, nemcsak a világgazdaság óriásaiból nőhet ki sportnagyhatalom.
Különösen fájó mindez, ha belegondolunk: az olimpiákon legsikeresebb nemzetek sorában Magyarország az egyetlen, amely még nem adott otthont az ötkarikás játékoknak.
Kevesen tudják, de a budapesti olimpia álma könnyen valóság lehetett volna, hiszen 1914-ben – alig néhány héttel az első világháború kirobbanása előtt – a NOB döntést hozott arról, hogy az 1920-as játékoknak a magyar főváros adjon otthont.
A folytatást ismerjük, a vesztes világháborút követően nemhogy Budapest lett volna a helyszín, de az 1920-as antwerpeni olimpiára a magyar sportolókat meg sem hívták. A budapesti olimpia azóta is sok millió magyar ember álma maradt, s mint annyi másban, a rendezés kérdésében is megosztható a magyar társadalom. Pedig e sorok írójának szemernyi kétsége sincs afelől, hogy Budapesten valódi sportünneppé válna az olimpia.
Mi, magyarok, bár joggal tekintjük magunkat sportnagyhatalomnak, az úszást leszámítva a sikersportágaink bizony alig-alig lépik át a világ szűk sportszerető közvéleményének az ingerküszöbét.
Sajnos ugyanúgy igaz ez a vívásra, a kajak-kenura vagy az öttusára, de még a vízilabdára is. A magyar sportolók a tokiói olimpián ugyan tizenkét (!) sportágban jutottak be az első hatba – s ezt csak a sportnagyhatalmak mondhatják el magukról –, de fájó módon az egyik legnézettebb sportág, az atlétika nincs közöttük.
Az olimpiai mozgalom jövője sajnos aligha elválasztható a profitérdektől: jól látható a NOB igyekezete, hogy olyan sportágak vagy szakágak kerüljenek a játékok programjába, amelyek tömegérdeklődésre tarthatnak számot.
Ezzel párhuzamosan a magyar sikersportágak ki is sorolódhatnak az olimpiákról. 2024-ben Párizsban például már nem léphetnek szőnyegre a kötöttfogású birkózók.
Egyre nehezebb választ találni a kérdésre, hogyan hozható összhangba az olimpiai játékok valódi szellemiségét hordozó versenyszellem és az üzleti érdek. Hasonlóan égető kérdés, meddig fokozható az élsportolók teljesítőképessége, hiszen egy-egy világverseny savát-borsát, s ezáltal a nézettséget leginkább az újabb és újabb világcsúcsok adják.
Könnyen belátható, a biológiai korlátok miatt, hacsak nem nyúlunk a ma még sci-finek tűnő, de riasztóan közeli valóságot jelentő géndoppinghoz – igen, az emberi korlátokat átszabó génmanipulációról van szó! – egyszer csak „befagynak” a világcsúcsok, s odalesz a felhajtóerő.
Az olimpiai mozgalmat mindeddig az tartotta életben, hogy az élsportolók a hétköznapi ember szemével szinte felfoghatatlan áldozatokat hozva jutottak el a teljesítőképességük határáig. Az illegális teljesítményfokozók használata eddig is árnyékot vetett az olimpiai mozgalomra, de abban biztosak lehetünk, hogy a szinte ellenőrizhetetlen génmanipulációval valójában megkérdőjeleződik az olimpiai eszme és egyáltalán a versenysport jelenlegi formája.
Megjelent a Magyar7 2021/32. számában.
