Foghíjas olimpia
Arra már volt példa, hogy a nyugati országok nem vettek részt egy olimpián, mint például 1980-ban Moszkvában, így tiltakozva a Szovjetunió afganisztáni bevonulása miatt. Olyan is volt, hogy a szocialista tömbbe tartozó, illetve velük szoros gazdasági kapcsolatban lévő országok (Romániát és Jugoszláviát kivéve) válaszul 1984-ben bojkottálták a soron következő Los Angeles-i sportjátékokat.
De olyan még nem fordult elő, hogy nézők nélkül rendezzenek nyári olimpiai játékokat! Míg az előzőek foghíjasságának kizárólag politikai okai voltak, addig a tokiói olimpia lebonyolításába a koronavírus-járvány szólt bele.
Egy évvel elhalasztották, az idén pedig félősen, óvatosan, üres lelátók előtt tartják meg.
Milyen lehet nézők nélkül a világ legrangosabb sporteseménye? Meg kell rendezni ilyen körülmények közt? Erős hiányérzetünk lehet. Van, akit az egész olimpiából csak a nyitó- és a záróünnepség pompája érdekel, a sporteseményeket nem követi. A nemzetek büszke felvonulását nézők nélkül most akár egy kifutópályán is megrendezhetnék, nincs szükség olimpiai stadionra. Kinek fognak integetni a zászlóvivők, akik érdemeik elismeréseképp kapták ezt a megtiszteltetést?
Persze, az olimpiát elsősorban a nyitó- és záróünnepség közti sportesemények teszik érdekessé, izgalmassá. Számunkra különösen akkor, ha az egyéni és a csapatdöntőkben magyar érdekeltség is van. Mert valljuk be őszintén, két olimpia között a sportág hódolóin kívül ki izgul végig a helyszínen vagy a televízióban mondjuk egy sportlövő versenyt? Az athéni olimpia hősének, a szörnyű járványnak nemrég áldozatul esett Igaly Dianának 2004-ben egy ország szurkolt a televízió előtt, és legalább ugyanannyian fogadták szomorúan a halálhírét.
Az olimpiai aranyérmesek halhatatlanok! Mi, magyarok úgy el vagyunk kényeztetve olimpiai győzelmekkel, hogy az ezüstnek és a bronznak, vagy a sima pontszerzések – igazságtalanul – nem is tudunk annyira örülni.
Pedig mennyi munka van mögötte! Vagy ki ismerte Varga Károly olimpiai bajnok sportlövő nevét a moszkvai olimpiai győzelme előtt?
Szegény japánok most sajnálkoznak, mert nézők nélkül elmaradnak a bevételeik. Egy részük biztos. De napjainkban a világversenyeken a legfőbb bevételek közel sem a belépőjegyekből származnak, hanem a reklámokból és a televíziós közvetítések díjából. Minden bizonnyal a NOB is méltányolni fogja, hogy szükségállapotban, nézők nélkül, a helyi lakosság 80 százalékának akarata ellenére szükségolimpiát rendez Tokió. Persze, van az a pénz!
Az ember sokkal inkább sajnálná a sportolókat, akiknek megfeszített, többéves felkészülése veszett volna kárba. Ha elmarad az olimpia, ugyanúgy jártak volna, mint Los Angeles küzdelem nélküli magyar sportvesztesei.
Már az egyéves csúszásnak is meglesznek a vesztesei. Ami viszont kihalófélben van az olimpiából, az az amatőr eszmeiség. Persze képtelenség ezt elvárni a napi 12 órát edző sportolótól. Az egykori szocialista olimpikonok sem voltak már amatőrök, bár papíron nem a sportból éltek, létezett valamilyen álmunkahelyük is. Felmerülhet a kérdés, hogy Tokióban mennyire fognak hiányozni a sportolóknak a nézők. Születhetnek-e a nézők buzdítása, vastapsa, öröme nélkül világcsúcsok, olimpiai csúcsok?
Tokióban egyszer már rendeztek nyári olimpiai játékokat. Akkoriban kezdődött a sporteszmélésem is. A vízilabda-válogatott csodálatos győzelmét a Szovjetunió ellen a döntőben Szepesi közvetítésében végigizgultam kisgyerekként. A sporttörténelembe a „Lőj, lőj, lőj! Dömötör lőj... Gól!” úgy íródott be, mint az a győztes gól, amellyel a magyarok megverték a szovjeteket. De emlékszem a vívóink (Pézsa Tibor, Rejtő Ildikó, Kulcsár Győző) aranyos ámokfutására is, vagy a birkózófenomén Kozma Pici győzelmére nehézsúlyban.
És persze a foci, a legnagyobb hatvannégyes élmény! Az időeltolódás miatt az ágyban hallgattam a Magyarország–Marokkó meccs közvetítését, ahol Bene Feri lőtte mind a hat gólunkat.
Aztán következett az olimpiai döntő már az iskolában. Az időeltolódás miatt tanítás alatt, délelőtt került sor a mérkőzésre. Édesapám iskolaigazgatóként teljesen „véletlenül” rákapcsolta az irodai rádióját az iskolarádióra. Kicsi és nagy gyerek, tanár és pedellus, de még a szakács nénik is lélegzetvisszafojtva hallgatták végig Szepesi közvetítését és őrjöngését Bene Feri győztes góljánál.
Magyarország– Csehszlovákia 2:1! Talpon volt az egész iskola. Visszavágtunk!
Akkor még nem sejtettem, hogy miért is. Ráadásul október 23-án volt a meccs. Mit nekem számtan, természetismeret, amikor volt két igazi honismereti óra! Aznap késett az ebédosztás is az iskolai menzán. A konyhában is volt rádió.
A magyar olimpiai csapat tagjai összesen 22 érmet (10 arany-, 7 ezüst- és 5 bronzérmet) szereztek Tokióban. Az éremtáblázaton akkor a 6. helyen végeztünk sportnagyhatalomként az Egyesült Államok, Szovjetunió, Japán, az Egyesült Német Csapat és Olaszország mögött.
Most is elégedettek lennénk egy ilyen eredménnyel! Viszont egyáltalán nem lehetünk elégedettek azzal, hogy a 2024-es olimpia budapesti rendezését a momentumosok aláírásgyűjtésükkel meghiúsították, és a rendezést átpasszolták Párizsnak. Reméljük, ezzel öngólt lőttek. Pedig már most olimpiai lázban éghetnénk.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/29. számában.
