Az atlétikai világbajnokság hősei - egy szemlélődő tűnődései
Amikor szombaton reggel lecsapott Budapestre a nagy zuhé, bevallom, megsajnáltam az atlétikai világbajnokság szervezőit és azt a sok aktivistát, akik a szívüket, lelküket és idejüket beletették a munkába annak érdekében, hogy minden professzionálisan működjön. Egy szabadtéri eseménybe azonban bármikor beleszólhat az időjárás, és most úgy tűnt, előtte valami falunapi sörivóversenyen járhatott.
Nem úgy festett a kép, hogy ebből pár óra alatt kikecmereg a vébé. És ahogy a világbajnokság szlogenje is hirdeti: Láss csodát... Innen szép nyerni, mondhatnánk. Persze még semminek nincs vége, de az már késő délután látszott, hogy a magyarok magasra tették a lécet. A szokástól eltérően volt egy rövid nyitóműsor, a megnyitóhoz méltó beszédek hangzottak el Novák Katalin köztársasági elnök asszony és Sebastian Coe, a World Athletics elnökének szájából, és még Karácsonyt is elhozta a nyár, aki ott sandított a lelátón, bár mintha egy savanyú cukorkát szopogatott volna, ami mondjuk érthető.
Ott volt tehát mindenki, aki számít és aki számító, mert ki ne szeretne sütkérezni a siker fényében? A szurkolói zóna is csak afféle magyar bónusz, ami nem kötelező, és nocsak, estére dugig teltek a lelátók is (nem mintha délelőtt kongtak volna az ürességtől). Egyelőre világcsúcsok még nem születtek, de hatalmas versenyek igen.
Teszik ezt úgy, hogy a sportok (néhai?) királynőjének a népszerűsége az utóbbi évtizedekben leáldozni látszik. Lehet amiatt, hogy 1993 óta már nem négyévente, hanem kétévenként rendezik meg? Nem hinném. Pedig magam is emlékszem rá, hogy egy atlétikai világbajnokság a 80-as és a 90-es években mekkora eseménynek számított. Vetekedett az olimpiával. Elég csak Carl Lewisra, Javier Sotomayorra, Sztefka Kostadinovára vagy éppen Jarmila Kratochvílovára gondolni. (Az utóbbi esetében találgatások is folytak, hogy nem hormontablettákon él-e, bár ezt ő váltig tagadta.) Az atlétika eddigi legnagyobb botránya mégis a kanadai Ben Johnson nevéhez fűződik, hiszen a 100 m-es síkfutás a legnézettebb versenyszám, persze az NDK-s sportolókat sem kellett félteni egy kis tiltott anyag miatt.
Térjünk vissza azonban a budapesti világbajnokságra.
Elég csak Halász Bence heroikus küzdelmére gondolni, de a hétpróbázó lányok (Krizsán Xénia és Nemes Rita) is extra teljesítményt nyújtottak. S akkor még nem beszéltünk a rúdugró Klekner Hangáról, aki fantasztikus egyéni csúccsal kápráztatta el a közönséget, vagy Takács Boglárkáról, aki magyar szempontból történelmi teljesítménnyel a 100 méteres síkfutás elődöntőjébe jutott. Kozák Luca szintén bejutott az elődöntőbe, Molnár Attila pedig a világ 12. futója lett 400 méteren. Ne feledkezzünk el azonban a többi magyar sportolóról sem, akik mindnyájan hihetetlen teljesítményt nyújtottak, és amikor nyilatkoztak, egyikük sem mondott olyat, hogy mekkora teher hazai közönség előtt szerepelni. Pont ellenkezőleg, felspannolta, jobb teljesítményre sarkallta őket az ováció, a buzdítás, amit talán egyikük sem felejtett el elmondani.
Ha már a futásnál tartunk, egy érdekes összefüggésre lettem figyelmes: minél hosszabb a lefutandó táv a női versenyzőknél, annál kevesebb a smink, a cicoma, a műköröm és a felhajtás. Na persze ez a férfiak esetében is így van, leszámítva a sminket és a műkörmöt... Nyilván a rövidtávfutók az atlétikán belül is igazi sztárnak számítanak, hiszen a leggyorsabbnak lenni a világon nem kis mutatvány. Ellenben itt, például egy ketrecharcossal szemben, mégiscsak a teljesítmény az elsődleges, nem pedig a show, és az atlétika figurái, csekély kivételtől eltekintve, nagyon is emberi és szerethető figurák.
Itt van például a többszörös olimpiai és világbajnoki 36 éves, megállíthatatlan jamaikai anyuka, Shelly-Ann Fraser-Pryce, aki most ugyan csak bronzérmet szerzett, de a fodrászmániás hölgynek esze ágában sincs abbahagyni a futást. Nem mellesleg a Gyulai István Memorial állandó résztvevője is, így (szinte fillérekért) testközelből láthatja őt az atlétika szerelmese, és ehhez elég csak Székesfehérvárra utazni.
Vagy beszélhetünk a diszkoszvetők versenyéről is, amelyben két szimpatikus dobó, a szlovén Kristjan Čeh és a svéd Daniel Ståhl vívtak ádáz csatát és mindketten utolsó dobásukkal léptek az első helyre.
Tavaly a Gyulai Memorialon fordított volt a sorrend, ott Čeh nyert, Ståhl a harmadik lett.
Maradjunk a dobószámoknál. Joe Kovacs, az amerikai súlylökő is állandó résztvevője a székesfehérvári versenynek, és róla azt kell tudni, hogy nagyon büszke magyar gyökereire. Nem lehetett kérdés, neki sem volt közönbös, hogy éppen Magyarország nyerte el a vb rendezési jogát, hiszen – ahogy mondta – számára ez lényegében hazai pálya. Végül sikerült az éremszerzés, igaz, „csupán” bronz lett belőle.
A svéd színekben versenyző rúdugró Armand Duplantis Szergej Bubka óta a sportág legnagyobb csillaga. Őt is láthattunk Székesfehérváron, és a tavalyi vébén világcsúcsott ugrott, utána egy hatalmas szaltó következett, majd a barátnőjéhez és legjobb gyermekkori barátjához futott. Akkor azt nyilatkozta, hogy van pár pillanat, ami teljesen „kiesett” számára a világcsúcs megdöntése után. Ekkora adrenalin „löket” közepette nem is csoda. Vajon idén is sikerül a csúcsdöntés?
Tavaly Tamberi Székesfehérváron is „elemében” volt és minden ugrása után pacsizott a közönséggel, mindenkire akadt ideje, a szerencséseknek pedig közös fotó is jutott vele. Emberi gesztus. Az idei vébén viszont csak egy hajszál választotta el attól, hogy ne jusson a döntőbe. Nagy nehezen az utolsó ugrásával sikerült teljesítenie a selejtezőszintet. Aztán volt földreborulás, égre tekintés, sírás és nevetés, puszi és ölelkezés a feleséggel. Hiába no, olasz... Ki gondolta volna, hogy egy ilyen momentumnak is legalább úgy tud örülni, mint a tavelyelőtt megszerzett olimpiai elsőségnek? Aztán mi történik? A döntőn, a bemutatás után lazán beül a magasugró szőnyegtől pár méterre muzsikáló alkalmi show zenekar dobszerkója mögé és elkezd játszani a zenekarral. Másfél órára rá pedig megnyeri a vébét. Elképesztő... Közben összeölelkezik riválisával, a jó barát Barshimmal, aki most bronzérmet szerzett, illetve ünnepelteti az ezüstérmes JuVaughn Harrisont. Tehát nemcsak showmankedésből, hanem sportszerűségből is jeles! Emiatt szeretik őt annyian. Az már csak hab a tortán, hogy az épp akkor befejeződött 3000 méteres akadályfutás győztesét, a marokkói Szufian el-Bakkalit még arra is ráveszi, hogy buliból együtt ugorjanak a vizesárokba. Nem semmi...
A fenti történetek azonban csak kis momentumai az atlétika szépségének. Mindezt élőben kell megtapasztalni. És talán még most sem késő... Igaz, korlátozott számban, de még árusítanak jegyeket a vébé hátralévő napjainak egyikére, másikára... Lásson csodát mindenki!
