A sporttörténelem legnagyobb csalói II. – a viccesen pimasztól a vérlázítóig
Előző írásunk elméleti jellegű, történeti áttekintése után térjünk rá valami sokkal izgalmasabbra. Összeválogattunk Önöknek párat a modernkori sporttörténelem legnagyobb csalásai és átverései közül.
Néhány próbálkozás ezek közül, az idő jótékony hatásának köszönhetően, napjainkra inkább megmosolyogtató stiklinek, sikertelen, de mégis a maguk módján megsüvegelendő kis fricskának tűnik. Teljesen mindegy, hogy a dicsőség vagy a pénz motiválta az „elkövetőket”, sőt az is, hogy elnyerték-e méltó büntetésüket, ma már mint sporttörténeti érdekesség emlékezünk rájuk. Felmenteni ugyan eszünkben sincs őket, de ahogy majd látni fogjuk, az alábbi sportolók legfeljebb nyeretlen kétévesek az igazán aljas csalókhoz képest. A doppingbotrányokat, ahogy azt előző írásunkban is jeleztük, szándékosan hagytuk ki az összeállításból, túlságosan könnyű, minden szakmai kihívást nélkülöző lenne összerakni egy listát az elmúlt évtizedek nagy doppingbotrányaiból, annyi van belőlük. Sajnos!
Csak a legszigorúbb erkölcscsőszök ítélhetik el például azt a zsokét, aki egy 30 évvel ezelőtti futamon, a rajtot követő kavarodás porfellege mögé bújva, a körpályán szépen hátrafelé lépdeltetve lovát, bevárta a célvonalra kanyarodó élbolyt, majd, mint aki jól végezte dolgát, orrhosszal beért előttük a célba. A legjobb az egészben, hogy az élelmes zsoké a verseny forgatagában le sem bukott volna, ha a lovi ügyeletes állatorvosának nem tűnik fel, hogy a győztes ló valahogy gyanúsan tiszta, és még csak nem is fáradt.
Hasonló trükkhöz folyamodott Rosie Ruiz, az 1980-as bostoni maraton győztese, aki hátrafelé futás helyett egyszerűen levágott egy jelentékeny szakaszt a versenypályából, majd a célvonal előtt nem sokkal a bámészkodók közül észrevétlenül kilépve, megnyerte a versenyt. A leleményes asszony 2 óra 31 perc 56 másodperc alatt fejezte be a futamot, majdnem öt percet verve a második helyezettre. A beérkezést követően a láthatóan vidám és 42 kilométer futás után is gyanúsan jó formában lévő Ruiznak még ahhoz is volt képe, hogy kijelentse: „nagyon energikusan ébredt aznap”, amikor a riporterek arról faggatták, hogy a fenébe bírta ilyen jól a gyilkos tempót. Akkoriban ez volt ugyanis, vagyis lett volna, minden idők harmadik legjobb női maratoni ideje. Ruizról később kiderült, hogy egy évvel ezt megelőzően, a New York-i maratonon is volt egy hasonló húzása, ott a városi metró segítségével teljesítette a távot.
Az isteni (és emberi) igazságszolgáltatás jegyében említsük meg a valódi első helyezett, Jacqueline Gareau nevét is, akinek a csalás napvilágra kerülése utáni napokban végül rendeztek egy „álbefutót” Bostonban, átszakítható célszalaggal és háromezer nézővel.
Ki tudna például komolyan haragudni a szenegáli focistára, Ali Diára? Bizonyára akad olvasó, akinek ismerősen cseng a név, Dia ugyanis premierligás játékos volt a ’90-es években – kerek 53 percig. A minden idők legrosszabb focistáit felvonultató összeállítások örök favoritja, Ali Dia sztorija az ártalmatlan – és persze rendkívül szórakoztató – csalások egyik legkiemelkedőbbje.
Történt ugyanis, hogy egy borongós őszi napon, 1996 novemberében megszólalt a telefon Graeme Souness, a Southampton menedzserének irodájában. A telefonáló George Weah néven mutatkozott be. A fiatalabbak kedvéért mondjuk el, hogy akkoriban Weah volt a világ egyik legjobb játékosa, az aktuális Aranylabdás. A dörzsölt skót menedzser lelkesedése azonnal alábbhagyott, mikor kiderült, a sztár nem saját magát, hanem unokatestvérét, kívánja a klub figyelmébe ajánlani, de „Weah” elég meggyőző volt. A klub leigazolta az állítólag 13 válogatottsággal rendelkező, korábban a PSG-nél is megforduló Diát, úgy, hogy az előző mondat két állításából természetesen egyik sem volt igaz.
A dörzsöltebb olvasók, ha máshonnan nem, hát az idézőjelekből már rájöhettek arra a turpisságra, amire Sounessnek csak az után sikerült, hogy látta játszani a szenegálit. Élete első (és utolsó) premierligás meccsén Ali Dia sérült csapattársa helyére beállva 53 percet töltött a pályán, majd őt is lecserélték. Leigazolása után két héttel fel is bontották szerződését. „Mintha Bambit láttuk volna focizni. Jégen!” – mesélte róla később egyik csapattársa.
S hogy ki volt a titokzatos telefonáló? Nem más, mint Dia egyik egyetemi haverja (más források szerint egyszerűen a játékos ügynöke volt). „George Weah” azon az őszön több klubnál is beajánlotta barátját, eleinte alsóbb osztályúaknál, de később, „ha már csináljuk, csináljuk nagyban”-alapon több komoly klubnál is bepróbálkoztak. Egyedül Graeme Souness adott lehetőséget neki, és a klubot sújtó sérüléshullám végül csak a futballpálya zöld gyepére sodorta a leleményes afrikait. A történet csattanója, hogy Diát a meccs után soha többé nem látták csapattársai, másnap még állítólag megjelent az edzőközpontban egy masszázsra, de hétfőn már híre-hamva se volt. Miután a klub felbontotta szerződését, Dia még játszott néhány meccset alsóbb osztályú csapatoknál, majd felhagyott a futballal, és közgazdasági MBA diplomát szerzett. Micsoda karrier!
Mielőtt elmerülnénk az igazán aljas csalások és átverések világában, melegítsünk be egy kicsit! Hiszen el kell ismernünk, a tájainkon egyébként is furcsán ambivalens megítélés alá eső közteherviselés megkerülése (értsd: adócsalás) sem tartozik a legszörnyűbb bűnök közé.
Az egy dolog, hogy a sportolók csalnak, nem túl sportszerű, de hát vannak erre bírók, akik ezt megakadályozzák. De mi van akkor, ha a bírók maguk is sárosak? Nos, itt nem a járási futballt fertőző „féldisznóért ajándék tizenegyest” típusú csalásokra gondolunk, ez annál valami sokkal érdekesebb.
Az észak-amerikai profi kosárliga, az NBA a ’90-es évek közepén élte egyik aranykorát, a Jordan féle Chicago Bulls időszaka volt ez, a ligába tonnaszámra ömlött a pénz, mifelénk is ekkor lett igazán népszerű a kosárlabda. A profi ligát 1995-ben megrázó adócsalási botrány híre azonban hozzánk már nem jutott el. Az Észak-Amerikát keresztül-kasul bejárni kénytelen NBA-s játékvezetők jogosultak voltak első osztályon utazni a meccsekre. Ha akarták, egyébként sem gyengécske fizetésüket kiegészítendő, ezeket az első osztályú jegyeket turistaosztályúra cserélve, eltehették a két jegy különbözetét. Ez akkoriban bevett, a szövetség által is elnézett szokás volt. Igenám, csakhogy a bírók elfelejtették ezt jelezni a szövetségi adóhatóság felé, így amikor azok ismeretlen forrásból származó fülest kaptak, kiderült, az NBA 54 profi játékvezetője közül majdnem minden második érintett az ügyben. Végül adócsalásért egy bírónak sem kellett börtönbe vonulnia, az egyetlen játékvezetőt, aki nem volt hajlandó vádalkut kötni, 5 hónap házi őrizetre és 800 óra közmunkára ítélték, de később ő is visszatérhetett a pályára.
Ez tulajdonképpen egészen ártatlan dolog ahhoz képest, hogy 10 évvel később egy NBA-s kosárlabdabíró, Tim Donaghy 15 hónapot töltött egy szövetségi börtönben, mert fogadási csalóknak asszisztált, sőt ő maga is, tízezreket rakott egy-egy bundázott mérkőzésre.
Talán mindegy is, hogy pénzért vagy dicsőségért csal-e valaki, egyre megy, egyformán elítélendő dolog mind a kettő. Egy azonban biztos, a 2000-es sydney-i paralimpián résztvevő spanyol parakosárlabdázók sztorija a maga elképesztő pofátlanságával, biztos, hogy ott van a legjobbak, vagy ha úgy tetszik, a legrosszabbak között.
A számos doppingbotrány miatt egyébként is emlékezetes sydney-i paralimpiai játékok legnagyobb skandalumát a spanyol kosárcsapat egyik játékosa, az újságíró, Carlos Ribagorda robbantotta ki, aki tényfeltáró cikkében tudatta a világgal, a válogatott, elviekben szellemileg sérült, azaz a szövetségi előírások szerint 75-nél alacsonyabb IQ-val rendelkező, 12 játékosából valójában 10 nem is fogyatékkal élő. Sőt, a spanyol szövetség számos más sportágba is egészséges embereket delegált, 200 paralimpikonból legalább 15-nek sem fizikai, sem mentális problémái nem voltak – állította Ribagorda.
A tíz fizikailag és szellemileg egészséges kosárlabdázót hamis orvosi papírokkal látta el a szövetség, melyről a szakmai stáb is tudott. Volt, hogy az edző kérte a csapat egyik-másik játékosát, vegyen vissza a pályán, mert lebuknak. Érdemes a mellékelt videóban szemügyre venni a spanyol csapatot (fehér mezben), legtöbbjük már csak ránézésre is, abszolút egészségesnek tűnik. Nem meglepő módon a spanyolok oda-vissza mindenkit végigvertek, Japánt például 87:20-ra. A döntőre aztán kicsit visszavettek, az oroszokat már csak 26 ponttal múlták felül.
A botrány kirobbanása után a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság ki is vette a versenyprogramból a szellemi fogyatékkal élők kosárlabdáját.
A spanyol válogatott ügye alighanem egyike a modern sporttörténelem legerkölcstelenebb csalásainak, hiszen itt nem csak egyetlen játékos magánakciójáról volt szó, hanem egy teljes nemzeti szövetség összehangolt erőfeszítéseiről. Mindezt egy olyan sportágban, egy olyan versenyen, ahol tényleg érvényesülnie kellene a közhelyes mondásnak: „a győzelem nem számít, a részvétel a fontos”.
