Mazda 2 G90 AT Homura: Ez még mindig a negyedik generáció - KÉPEKKEL
A japán kiskocsi 4. nemzedéke idestova 8 éve van a piacon. Idén picit frissítették, és külön említést érdemel, hogy összesen 12 típusváltozatban kapható.
Mégpedig – ami szintén nem számít megszokottnak – párhuzamosan az új, kizárólagosan hibrid generációval, amely jövő heti tesztünk alanya lesz. Most azonban maradjunk az idősebb testvérnél, amelyet az erősebbik 1,5-ös motorral, hatgangos automata váltóval és limitált példányszámú Homura szereltségben kaptunk meg tesztelésre. Az említett kombináció összességében a 7. szintet képviselte a tizenkettő közül.
„Amiben egyértelműen átlag feletti a Mazda 2, az a nagyobb testvéreihez hasonlóan ütős formaterv. Harmonikus vonalai női és férfi szemmel is vonzóvá teszik a japán kisautót.” Az áramvonalas karosszériát elnézve csak egyetérteni tudok magyarországi kollégám véleményével, nem is beszélve a többi dizájnelemről (impozáns hűtőrács, a fényszórók alatti krómbetétek, lejjebb ugyancsak két mutatós krómcsík, repülőgépszárny-keresztmetszetű oldalüvegezés, szép szögben megdöntött hátsó szélvédő). Viszont van 1-2 stíluselem, ami már meglátszik a 8 év, például a fényszórók formáján.
Az utolsó innováció pozitív hozadéka a tesztautó Platinum Quartz fantázianevű színe, amely leginkább a kapucsínó-világosbarnához hasonlítható.
Csak azt tudom mondani: nagyon jól áll neki! Egészében pedig tényleg szép formavilággal búcsúzik a japán kiskompakt: a generációváltás során ezen nem kéne túl sokat módosítani…
Itt viszont bővel van mit változtatni. Elsősorban a műszerfalon, ami messze elmarad a mai trendektől. Egyrészt minimálisan variálható, másrészt bántó a sebesség- és fordulatszámmérő aránya, harmadrészt pedig az egész adatmegjelenítés a 80-as évek kvarcóráinak számlapját idézi.
A középkonzolból vetítővászon módjára kimeredő központi kijelző is tiszta anakronizmus; nemcsak formájában, hanem grafikájában és felbontási képességében is.
Pozitívum viszont, hogy a frissítés során belekerült új első ülések nemcsak esztétikusabbak a korábbiaknál, hanem testtartásuk is sokkal jobb. Nem is beszélve arról, hogy a búcsúzó Mazda 2-nél is megmaradt az autó egy óriási pozitívuma:
az infotainment rendszer kezelése.
Ez tulajdonképpen a BMW iDrive rendszerével azonos, tehát: képernyőböködés helyett forgótárcsa és nyomógombok a középkonzolon, ergonomikus csuklótámasszal kiegészítve, lásd a megfelelő ábrát. Dicséretet érdemel a klímapult egyszerű kezelhetősége is, szintén klasszikus tekerentyűkkel és nyomógombokkal.
Térkínálat szempontjából viszont az autó a kategória alsó szegmensében szerénykedik. Az új Fabiánál 6 cm-rel rövidebb, de az eltérő koncepció okán még drasztikusabb a két autó csomagterének összehasonlítása (280–887/380–1190 l). Csak remélni lehet, hogy ezen is javítanak a generációváltás során…
Ezerötszáz köbcentis szívó benzinmotor egy kisautóban – ettől már bizony nagyon elszoktunk. A Mazda azonban minimum a 4 generáció nyugdíjba küldéséig kitart e motor mellett; olyannyira, hogy mind a 12 jelenleg kapható verziót ez hajtja! Persze különböző hangolásban (75/90/115 LE, esetenként lágy hibrid rendszerrel is párosítva).
Tesztautónk 90 lovas, kizárólag benzinüzemű motorja az arany középutat képviselte, és mi tagadás, jó volt újra megízlelni a klasszikus benzines autózás örömét. Még akkor is, ha a váltó automata volt, 6 fokozattal (de ugyancsak hatgangos kézi is választható).
A masina nagyszerűen tűrte a kipörgetést, sportrezsimben akár hatezres fordulatszám fölé is, elvégre itt jön meg a csúcsteljesítménye.
Ezt azonban nem szabad túlzásba vinni. Egyrészt nem tesz jót a fogyasztásnak, másrészt a 90 lóerő még ilyen vezetési stílus mellett sem nyújthat igazi élményautózást. A váltót is inkább takarékosra hangolták, mármint normál üzemmódban: hatodik fokozatban például még 130 km/ó-nál is csupán kétezret forog a főtengely. Magyarán: aki nem vágyik sportautós élményekre, simán 6 liter alatt közlekedhet a kis Mazdával, országúti, sztrádai és városi forgalomban vegyesen. Nálam például a teszt végén 5,7 litert mutatott a fedélzeti számítógép. A végére még annyit: parkoláskor nagyon sok olyan szűk résbe-zugba be tudtam furakodni a verdával, ahová a legtöbb kategóriatársával ez nem ment volna…
