Denny Hulme, a Forma-1 egyetlen új-zélandi bajnoka 90 éve született

Denis Clive Hulme az új-zélandi Motueka városkában, egy dohányfarmon látta meg a napvilágot. Apja a második világháború európai frontján mesterlövészként szolgált és megkapta a legmagasabb brit kitüntetést, leszerelése után szállítmányozási céget nyitott.

Fiát, aki hatévesen már egyedül vezette a család teherautóját, a tanulás nem érdekelte, inkább horgászott és vadászott, az iskolát 17 évesen otthagyta.

Egy garázsban és teherautó-sofőrként dolgozva spórolta össze a pénzt első autójára, amellyel helyi versenyeken indult, majd egy F2 Cooper versenyautóra tett szert, amelyet mezítláb vezetett, mert így jobban érezte a pedálokat. Miután megnyerte az új-zélandi bajnokságot, 1960-ban George Lawton társaságában ösztöndíjjal egy évre Londonba utazhatott, ahol honfitársuk, a Forma-1-es karrierjét építő Bruce McLaren vette őket szárnyai alá. Lawton egy év múlva, Forma-1 szerződéssel a zsebében lett versenybaleset áldozata, ami mélységesen letaglózta barátját. Hulme újabb és újabb versenyeken ért el egyre jobb eredményeket, de így is állandó pénzszűkében szenvedett, ezért szerelőként is dolgozott az akkor már kétszeres világbajnok ausztrál Jack Brabham újonnan alakult csapatánál. Miután 1963-ban a Brabham színeiben a Formula Junior versenyek felén győzött, majd a Forma-2-ben is remekelt, 1965-ben a Monacói Nagydíjon a száguldó cirkuszban is bemutatkozhatott.

Első teljes szezonjában, 1966-ban a Brabham második számú pilótájaként négyszer állt a dobogón és az összetett pontversenyben is a negyedik helyen végzett, főnöke és csapattársa, Brabham pedig megszerezte harmadik világbajnoki címét.

A két szűkszavú pilóta addig sem sokat kommunikált egymással, de 1967-ben már szinte nem is érintkeztek, mert mindketten a világbajnoki cím esélyesének számítottak. Bár nem az általuk vezetett Brabham-Repco volt a leggyorsabb a mezőnyben, a kocsi rendkívüli megbízhatósága és Hulme kiegyensúlyozott teljesítménye révén két futamot nyert meg, hatszor állt a dobogón és öt pont előnnyel győzött az összetettben, ezzel ő lett a Forma-1 első és máig egyetlen új-zélandi világbajnoka.

Első futamgyőzelmét Monacóban aratta, de örömét beárnyékolta, hogy a verseny végén a mögötte haladó olasz Lorenzo Bandini halálos balesetet szenvedett.

1968-ban átigazolt a McLaren csapathoz, ahol honfitársával, Bruce McLarennel versenyzett együtt, akivel 1966 óta indultak a CanAm versenysorozatban. A "Bruce és Denny Show" a Forma-1-ben kevésbé bizonyult sikeresnek, Hulme ugyan 1968-ban megnyerte az olasz és a kanadai nagydíjat, de összetettben csak harmadik, míg McLaren ötödik lett. A versenysorozatban még hat évig szerepelt, legjobban az 1972-es szezonban teljesített, amikor ismét harmadik lett az összetettben. Pályafutása végén már óvatosabban vezetett, mert egyre jobban tartott a versenyzés veszélyeitől.

Ebben szerepet játszott az 1967-es monacói győzelmét beárnyékoló tragédia, csapattársa, Bruce McLaren 1970-es tesztelés közben bekövetkezett halálos balesete, s miután 1974 márciusában tanúja volt barátja, Peter Revson halálos tesztbalesetének, akit hiába próbált megmenteni, megérett benne a visszavonulás gondolata.

Utolsó győzelmét az 1974-es Argentin Nagydíjon aratta, s az évad végén befejezte Forma-1-es pályafutását. Hulme 112 nagydíjon indult, nyolc futamot nyert és 33 alkalommal állhatott dobogóra, egy pole-pozíciót szerzett és kilencszer telesítette a leggyorsabb kört. A királykategória mellett 1966 és 1972 között a Can-Am bajnokságban is indult, ahol kétszer győzött az összetettben és négyszer lett második, összesen 22 futamgyőzelmet aratott, az 1966-os Le Mans 24 órás viadalon Ken Miles társaságában második lett. A Forma-1 után Ausztráliában, majd Európában versenyzett túraautóbajnokságon, az 1990-es évek elején pedig kamionversenyeken. Hulme robosztus külseje és mogorva természete miatt kapta a Bear (Medve) becenevet.

A hírnevet és a rá irányuló figyelmet nehezen viselte, ha csak lehetett, kerülte a hivatalos eseményeket és a reflektorfényt.

A sajtó képviselőivel nem szívesen állt szóba, vagy ha mégis, hamar gorombaságok csúsztak ki a száján - a Forma-1-es szakújságírók kétszer is neki ítélték "citromdíjukat". Nem tartozott az agresszív vagy kockázatvállaló pilóták közé, inkább kiegyensúlyozott, megbízható versenyzés jellemezte, ritkán hibázott, kímélte az autót, s szinte minden futamon pontokat szerzett. Nem akart mindig a leggyorsabb lenni, pályafutása során mindössze egy rajtelsőséget szerzett, ami merőben szokatlan egy világbajnoktól, de kiválóan osztotta be az autó erőforrásait és tervezte meg taktikáját. Három alkalommal nyerte el a legsikeresebb brit vagy nemzetközösségi Forma-1 pilótának járó Hawthorn Emléktrófeát (1967, 1970, 1974), 1992-ben megkapta a Brit Birodalom Rendjének tiszti fokozatát (OBE), 2002-ben beválasztották a Nemzetközi Motorsport Hírességek Csarnokába. Hulme fia 1988-ban baleset áldozata lett, a tragédia rendkívül megviselte.

Még csak 56 éves volt, amikor 1992. október 4-én kedvenc versenyén, az ausztráliai Bathurst 1000 futamon 230 kilométeres sebességgel száguldva vezetés közben szívrohamot kapott. A kocsit még le tudta fékezni és megállítani a pálya fala mellett, de életét nem tudták megmenteni - családja szerint egyszerűen megszakadt a szíve a bánattól.