Véget ért a dán mese
Eldőlt, angol-olasz összecsapást rendeznek a foci-Eb döntőjében, ami végső soron nem meglepetés, mégsem számít egy megszokott párosításnak egy világverseny döntőjében.
Ha valaki az Európa-bajnokságok statisztikáit böngészi, némi meglepetéssel láthatja, hogy a futballnagyhatalomnak számító Anglia a kontinenstornák 1960 óta íródó történelmében eddig még csak döntőbe sem jutott.
Dánia pedig - s ehhez már személyes emlékem is fűződik - egyszer már felülhetett Európa futballtrónjára.
Elsős gimnazistaként, Csehországba tartottunk osztálykirándulásra. A határra érve a kísérő tanárok viccelődve mondták, készítsük elő az útlevelet. Jegyezzük meg a dátumot: 1992 júniusa - akkor már túl voltunk a Csehszlovákia sorsát eldöntő parlamenti választáson, s néhány héttel voltunk a szlovák függetlenségi nyilatkozat elfogadása előtt.
A politika azon az éven (hmm...) a futballba is beleszólt. A kontinenstornáról kizárták a széthullóban lévő Jugoszlávia csapatát - így indulhattak el a dánok. És így juthattak el a döntőbe, ahol az ügyeletes világbajnok Németország várta őket.
A meccset egy számomra ma már felidézhetetlen nevű cseh településen néztük, s hiába az esélytelenebb iránti rokonszenv, én akkor már elkötelezett német-drukker voltam.
Az eredmény ismert, a dánok akkor outsiderként megnyerték az Európa-bajnokságot. Ez a mese ismétlődhetett volna meg, ha tegnap az elődöntőben hazai pályán megbotlanak az angolok.
A mesébe illő forgatókönyvről Damsgaard gondoskodott az első félóra végén, egy tökéletesen eltalált szabadrúgással vezetéshez juttatva Dániát.
A margóra írjuk oda, ez volt az idei kontinenstorna első(!) szabadrúgásgólja. A sorfal mögött fekve biztosító játékos, és az elrúgás pillanatában magasra ugró sorfal eddig megoldhatatlan feladat elé állította a korábban biztosabb lábú végrehajtókat. Még mondja valaki, hogy a futball nem változik dinamikusan: a statikus játék, a pontrúgásokból elért találatok helyett ezen az Eb-n akciógólok tömegét jegyezhettük fel - a szurkolók nagy örömére.
Ahogy azt is, mennyire kiegyenlített teljesítményt nyújtanak a kieséses szakaszba jutott válogatottak, hiszen egyik hosszabbítás követte a másikat.
Az angol-dán is 120 percig tartott, s bár a tizenegyesrúgásokig nem jutottak el a csapatok, egy büntető döntött.
Kane tizenegyesét Schmeichel (őszintén, milyen más nevű játékos állhatna a dán kapuban?) még hárította, a kipattanót követő ismétléssel szemben azonban már tehetetlennek bizonyult.
A dán mese véget ért, de újra bebizonyosodott, a futballban nincsenek előre megírt törvényszerűségek.
Ahogy az esélytelennek elkönyvelt magyar válogatott is felborította a papírformát a franciák és a németek ellen, az Eriksen horror-esetéből ocsúdó dánok kevesek által várva meneteltek el az elődöntőig.
A döntő, nekünk szurkolóknak, már csak jutalomfalat lesz: a két legstabilabb teljesítményt nyújtó csapat jutott el a Wembley-be. A szívem ebben a párosításban az olaszok felé húz, de az angol hidegvér könnyen felboríthatja a várakozásaimat.
