Spanyolország ismét a világ trónján
Véget ért az egy hónapos focimaraton, Spanyolország történelme során második alkalommal hódította el a világbajnoki trófeát, tegyük hozzá nagyon is megérdemelten.
Az idő rendkívül gyorsan telik, mintha csak tegnap lett volna a június 11-i nyitómérkőzés, mely során a társrendező Mexikó az ikonikus Mexikóvárosi Stadionban 2:0-ra legyőzte Dél-Afrikát. Azóta több tucatnyi mérkőzést élhettünk át, akadtak köztük kevésbé színvonalasak, azonban látványos, tempós találkozókból sem volt hiány. Az Egyesült Államok felemásan vizsgázott, a szervezés ugyan kifogástalan volt, a marketing miatti ivószünet, a vízumproblémák és Trump egyéni akciója azonban rontják az összhatást, így tíz pontból egy erős hetest adnék az amerikai szervezőknek.
Sokan már a tornát megelőzően is az egyik fő esélyesként hivatkoztak a spanyol válogatottra, akik Eb-címvédőként érkeztek a tornára. Ezzel szemben az elmúlt világbajnokságokon nem szerepeltek túl sikeresen, a katari és az oroszországi tornán a nyolcaddöntőig jutottak csupán, míg Brazíliában már a csoportkörben elvéreztek. Legutóbb a 2010-es dél-afrikai vb-n sikerült kiváló eredményt elérniük, amikor is történelmük során először hódították el a vb-trófeát. A spanyol válogatott aranygenerációjának tartották őket, ahol olyan játékosokat találtunk, mint Xavi, Iniesta, David Villa vagy Sergio Ramos.
A 2010-es vb-hez hasonlóan ezúttal is a középpálya volt a legfontosabb csapatrész. Rodri ismét a csapat vezére volt, Dani Olmo pedig kiválóan kötötte össze a védelmet a támadószekcióval. A nyolcas pozíciójában is váratlant húzott de la Fuente, a csoportkörben még Pedri kezdett ezen a poszton, az egyenes kiesés szakaszra azonban kiszorult a kezdőből és a helyét Fabian Ruiz vette át. Végül ez a húzás is jól sült el, Ruiz fontos gólt szerzett a belgák elleni negyeddöntőben, és végig stabil teljesítményt nyújtott.
Lamine Yamal ugyan mindössze egy góllal zárt, jelenléte azonban így is rendkívül fontos volt. A spanyolok mindössze a Zöld-foki Köztársaság ellen vesztettek pontokat, Yamal ezen a mérkőzésen még csak a padról figyelte az eseményeket. De la Fuente a cserékhez is jól nyúlt, a fináléban a csereként beálló Ferran Torres szerezte a győztes gólt, míg Mikel Merino a portugálok és a belgák elleni mérkőzés hajrájában talált be.
A spanyolok ugyan csupán egy-egy góllal nyerték a mérkőzéseiket, a teljesítményük azonban végig rendkívül meggyőző volt. Kiváltképp igaz ez az elődöntőre és a fináléra, ahol előbb a megállíthatatlannak tűnő francia gépezetet sikerült lenullázniuk, majd a döntőben minden idők egyik legmeggyőzőbb teljesítményét nyújtották az argentinok ellen. Érdemes ennek kapcsán pár statisztikát kiemelni a fináléról. A spanyolok hússzor próbálkoztak kapura lövéssel, ebből tizenkétszer a kaput is eltalálták, az argentinoknál ez az arány 2:0. A várható gólok számában is egyértelmű a főlényük, 2,29 szemben a 0,22-vel. Az argentinoknak egyedül a lapok számában sikerült a spanyolok fölé kerekedniük, hat sárga lapot kaptak a döntőben, Enzo Fernandez pedig a kiállítás sorsára jutott.
Az argentinok ugyan végig hősiesen küzdöttek, a végső győzelmet azonban nem érdemelték volna meg. Valószínűleg ez volt Lionel Messi utolsó nagy dobása, ami az ő és csapattársai teljesítményén, hozzáállásán is meglátszott. Csíptek, haraptak, küzdöttek a dél-amerikaiak, és valahogy mindig sikerült kiharcolniuk a továbbjutást. Már a legjobb 32 között is megszenvedtek a Zöld-foki Köztársaság ellen, majd a nyolcaddöntőben kétgólos hátrányból felállva fordítottak az egyiptomiak ellen. A negyeddöntőben Svájc sem ígérkezett egyszerű feladatnak, itt is csak a hosszabbítás után jött össze a továbbjutás, majd az elődöntőben az angolokat két hajrában szerzett góllal sikerült megverniük. A döntőben már kijött a két csapat közötti különbség, a spanyolok szervezettsége győzedelmeskedett az argentinok káosza felett.
A legnagyobb meglepetést kétségkívül a Zöld-foki Köztársaság csapata jelentette, akik veretlenek maradtak a csoportkörben, ezzel történelmük első világbajnokságán rögtön az egyenes kieséses szakaszba jutottak. Itt egy rendkívül emlékezetes mérkőzésen, hosszabbítás után maradtak alul az argentinokkal szemben, ennek ellenére mindenki hősként tekintett rájuk. Több mérkőzésen is lehetőséget kapott a Puskás Akadémia játékosa, Laros Duarte, a csapat hőse azonban kétségkívül a 40 éves kapusuk, Vozinha lett, aki az argentinok és a spanyolok ellen is emlékezetes teljesítményt nyújtott.
De a topcsapatok mellett a negyeddöntőbe jutó többi együttes előtt is fejet hajthatunk. Belgiumról például kevesen gondolták, hogy eljut a legjobb nyolcig, de a svájciak részéről is mindenképp felülteljesítésről beszélhetünk. Marokkó kis híján megismételte a katari teljesítményét, ezúttal viszont kénytelenek voltak beérni a negyeddöntővel.
Csalódásokból ezúttal sem volt hiány, elég csupán megemlíteni a dél-amerikai kontingenst. Argentínát leszámítva a többi csapat gyengén szerepelt, Uruguay már a csoportkörben elvérzett, de Kolumbia és Brazília sem nyűgözte le a szurkolókat. A brazilokat mindig az egyik titkos esélyesként harangozzák be, teljesítményükkel azonban rendre csalódást okoznak. A csoportkört ugyan még sikerrel vették, a japánok ellen azonban már akadozott a gépezet, végül a nyolcaddöntőben a norvégok jelentették számukra a végállomást.
Az új formátumú 48 csapatos torna tehát spanyol sikerrel ért véget. Legközelebb négy év múlva Európában, Spanyolországban, Portugáliában, illetve az észak-afrikai Marokkóban találkozunk, ahol lehetséges, hogy már 64 csapat küzd meg a végső sikerért.
Megjelenik a MAGYAR7 30. számában.
