Ki és milyen az igazi fociszurkoló?

Ezt az írást a tegnapi Bajnokok Ligája ihlette. Bizony, a nézőbarátnak nem nevezhető, sokkal inkább stratégiai csatának jellemezhető budapesti mérkőzés a Puskás Arénában. (Persze ki számított jó meccsre?) Ki tudja, melyik pillanatában a közvetítésnek fogalmazódott meg a szerző fejében a kérdés, hogy mit néz egyáltalán, miért nézi, és érdekli őt tulajdonképpen ez az egész. Mert nem szurkolt, mert nem szurkoltam egyik csapatnak sem. Arsenal, Paris Saint-Germain, mit kezdjek két számomra érdektelen klubbal? Abban nem kételkedtem, ki nyeri majd a döntőt. Arsenal, ugyan kérem!

A győztes londoni klubot Chelsea-nek hívják, ez már kiderült korábban, és bizonyára ennek a londoni egyletnek is akadnak rajongói még a tájainkon is. Sőt, valószínűleg még a nemzetközi porondon kevésbé sikeres angol gárdáknak is akadnak szurkolói mifelénk. Mondjuk a Premier League-ből kiesett West Hamnek, vagy az Evertonnak, vagy a Sunderlandnek. A West Ham United 2023-ban történetesen megnyerte a Konferencia Ligát, akár még növelhette is a szurkolótáborát abban az idényben.

Feltehetően a tegnapi BL-döntő is szolgált arra, hogy új rajongókat szerezzen magának a két klub, vagy úgy általában véve a foci. Mondjuk fiatal srácokat Európa különböző pontjain. Teszem azt egy svéd fiú valahol északon nézte a döntőt – egyedül, családi körben, barátokkal, én az első változatban gondolkodom –, és eddig is szerette a focit, választott magának egy klubot, és végig nekik szurkolt, és teljesen a meccs hatása alá került. A tizenegyeseknél már levegőt sem bírt venni, aztán vagy nyert a csapata, vagy kikapott. Azt hiszem, a győztes kiléte mindegy a svéd srác szempontjából, ha a döntő hangulata megfogta, harminc év múlva is emlékezni fog arra, hogy tízévesen egyedül nézte végig a budapesti Bajnokok Ligája fináléját az Arsenal és a PSG között, szurkolt az egyik alakulatnak, az mégis vereséget szenvedett büntetőpárbajban, emlékszik néhány játékos nevére, és ugyan nem lett az általa kiválasztott klub szurkolója, de a foci végleg megfogta, és azóta sem engedte el.

Lehet persze, hogy ilyen történetek már nem születnek. Nem születnek, de már nem is cél, hogy szülessenek. Nem az a cél, hogy az a svéd, belga, görög, lett, orosz vagy spanyol fiú leüljön focit nézni, esetleg maga is focizzon, vagy csak egyszerű szurkolóvá váljon.

Mert lehet, hogy nem ez a cél. Ha nem ez, akkor mi? Mert a labdarúgás jól fésült vezetői ugyan beszélhetnek arról, hogy egyre kevesebb fiatal nézője, szurkolója van a focinak, még a nagy kluboknak is, kérdés, ők mit tesznek azért, hogy megszólítsák ezeket a fiatal fiúkat, mert elsősorban róluk van szó. Mert a fiatal fiúk érdeklődését nem tudják felkelteni sem a Real Madriddal, sem a Bayern Münchennel, sem a Manchester Cityvel, ahogy az európai csúcsfocival, a Bajnokok Ligájával sem. Honnan tudhatjuk ezt? Onnan, hogy egyre többet és egyre nyíltabban beszélnek róla a legnagyobb klubok vezetői, a szövetségek minden hájjal megkent irányítói.

Fociszurkoló az, aki kijár a kedvenc csapata minden egyes meccsére, aki nem jár ki, de követi a kedvencei eredményeit, ismeri a játékosokat a pályán, de az is a foci rajongója, akit csak a klub érdekli. Aztán azt is a futball szerelmesének tekinthetjük, akit elsősorban vagy kizárólag a játék szépsége nyűgözi le. De azt a megszállott embert is a labdarúgás – igen, ezzel a szép és  kellemes szóval illetjük ezt a sportot – szerelmesének nevezzük, akit ultraként ismer a világ, és még a sportág berkein belül is néhányan a pokolba kívánják, de az a legvisszafogottabb elvárás vele szemben, hogy a stadionon kívül maradjon. Drága fociért rajongó befolyásos és kevésbé befolyásos hívek és felek, az ultra nélkül szintén nincs foci, ő adja az egésznek a pikáns ízét. Ha kiveszed a fociból a keményvonalas srácokat, ásítozni fogsz a lelátókon. A jövő pedig a fiataloké, a fiatal srácoké. Gondolkodjunk el ezen. Nélkülük nem lesz, nincs jövője a focinak.