Itt a tavasz, itt a nyúl, magyar-török 1:0

A sokat megélt stadion hangzavara az elején messze felülmúlta a játékot, a nézők minden sikeres magyar átadást hangos szurkolással ünnepeltek meg, de a mutatott játéknak annyira azért nem örülhettek….Mindkét csapat óvatosan játszott! Túlzottan barátságos hangulatban teltek-múltak a percek, hátul passzolgattak egymásnak a játékosok, nagyon vigyáztak arra, nehogy támadásba lendüljenek, mert az ellenfél képes lesz visszatámadni, és mi lesz hátul Willi nélkül, akit kisebb sérülése miatt nélkülöznie kellett Rossinak. A magyar edző sokat dühöngve hadonászott az oldalvonal mentén: gyerekek, én nem ilyen játékot akartam, kiabált be a magyar focistáknak.

A törökök hamarabb találtak a semmiből helyzeteket, és csak az egyik nagy visszatérő Gulának (Gulácsi) volt köszönhető, hogy a magyar háló érintetlen maradt. Bevehetetlen volt a kapuja, földön kúszva, levegőben repkedve hárított mindent. Főhet most a mester feje, mert a csoportmeccseken bizonyított Dibusz mellé visszatért a sokáig sérült lipcsei magyar kapus, aki nem akármilyen BL és Bundesliga összecsapásokon szerezte vissza az önbizalmát. Gulácsi vagy Dibusz? Ez itt most a kérdés Rossi előtt. Soha ne legyen nagyobb gondja! Inkább azzal kell törődnie, hogy Orbán nélkül a magyar kapus előtt mihez kezdjenek a magyar védők! Érezni lehetett ugyanis némi bizonytalanságot a hátsó sorokban, amit a másik „német”, Dárdai pályára lépése sem oldott meg. A majdnem hazai nevelésű Nego sem volt most annyira magabiztos hátul, Kerkez Milosék sem tündököltek a mérkőzés folyamán. De hát végülis megúszta a hazai védelem gól nélkül, és messze van még az EB, ki lehet küszöbölni addig a hibákat!

Láthatta a védelem bizonytalanságait a csapatkapitány Szoboszlai, ezért szokatlanul sokat tartózkodott a hátsó sorokban, védekezett gyakran ő is, néha ő volt az utolsó emberünk. De ilyenkor pedig elöl hiányzott, nem jelenthetett állandó veszélyt a török kapura, bár a játék szervezéséből megint csak kivette a részét. Nem tűnik jó megoldásnak Szoboszlai hátra vonása, egyszer már majdnem ráfáztunk erre Litvániában az egyik csoportmeccsen. A magyar csodacsatár Varga Barni ezúttal halványabban muzsikált, nem kapott túl sok használható labdát a társaktól, bár így is sikerült nagy helyzetbe kerülnie, amiből majdnem gól lett. Az őt váltó magyar viking, Ádám Martin nem tudott igazán bemelegedni a játékba. Ellenben Séfi (Schäfer András), a másik nagy visszatérőnk harcolt, zakatolt, hasznosan játszott az egész mérkőzésen, nem rajta, hanem a VAR-on múlott, hogy nem góllal tért vissza hosszú sérülését követően a válogatottba. Már a hosszabbítás perceiben a tizenhatosig lopódzó Kleini (Kleinheisler László) pazar lövésénél sajnos lesbe lógott a cipőfűzője, amit a varosok észrevettek, ahelyett, hogy az addig jól végzett munkájuk után már söröztek volna a szobájukban. Annyira tétlen les volt, hogy a játékvezető elsőre simán megadta a gólt, csak miután a fülébe súgtak, és megnézte a videón, vonta vissza. Korai még, korai még a gólöröm! A VAR megöli a játék szépségét: a nézők és a játékosok gólörömét! Ha én VAR volnék, ilyet nem tennék! Szoboszlai kicsit zrikálva Schäfert meg is jegyezte, hogy ha nem gyúrt volna annyit, akkor a válla most nem lógott volna be, és szabályos a második gól.

Igazi csapatmunka volt a mérkőzés második félideje, helyzeteink is voltak, igaz, a törököknek is adódott. A legvégén Kleinheisler és egy török játékos lefújást követő kakaskodásából azért kitűnt, hogy a törököknek fájó volt a vereség. Mi meg száguldunk tovább (kicsit ugyan erős szó a tegnapi játékra) előre, immár 13 mérkőzés óta tart a tiszteletre méltó veretlenségi sorozat.

A törökök pedig hazafelé menet fanyalogva nézhettek a buszból a budai várra...Amit sikerült bevenniük az elődjeiknek, az újfent nem sikerült a Puskás Arénában az utódoknak!