Fájdalmas búcsú a vb-álmoktól
A magyar válogatott ugyan idegenben legyőzte az örményeket, az írek ellen azonban drámai körülmények között alulmaradt Marco Rossi csapata, így szertefoszlottak álmaink, hogy negyven év után kijussunk a világbajnokságra.
Az utolsó két novemberi vb-selejtező előtt egyszerű volt a matek. Amennyiben megverjük az örményeket, az írek pedig kikapnak a portugáloktól, abban az esetben már biztosan pótselejtezőt játszhatunk. Erre a forgatókönyvre volt nagyobb esély, azonban számunkra az örmények elleni idegenbeli mérkőzés korántsem ígérkezett egyszerű feladatnak, illetve a portugálok sikere sem volt borítékolható. Matematikailag az első hely megszerzésére is még volt esélyünk, ez azonban nem tűnt reálisnak.
A magyar válogatott három pontért utazott Jerevánba, ami viszont nem ígérkezett egyszerű feladatnak. Az örmények már a Puskás Arénában játszott mérkőzésen is kellemetlen ellenfélnek bizonyultak, és számítani lehetett arra, hogy hazai pályán még harciasabbak lesznek. A mérkőzés eseményeit és színvonalát figyelembe véve valószínűleg nem ez volt a vb-selejtezők leglátványosabb mérkőzése, a döntő momentumokban azonban mi bizonyultunk jobbnak.
A hős ezúttal is az a Varga Barnabás volt, aki 31 éves kora ellenére is eljátszana egy német top 8-as csapatban. Nem túlzás kijelenteni, hogy fejjátéka az európai elitbe tartozik, ezúttal is fejjel vette be az örmények kapuját. A statisztikái magukért beszélnek, a négy vb-selejtezős találkozón, amelyeken pályára lépett, négy gólt szerzett.
A mérkőzés másik hőse Szoboszlai Dominik volt, aki ezúttal is rengeteget robotolt, és mellette a gólnál ő varázsolta Varga fejére a labdát. A támadásaink többsége ezúttal is a Liverpool középpályásán futottak keresztül, gyakran a védőink vonalában vette fel a labdát, és onnan irányította a játékot. A hajrában, mikor az örmény nyomás egyre fokozódott, lezárhatta volna a mérkőzést, azonban egy hazai védő az utolsó pillanatban mentett.
A magyar csapatnak továbbra is Szoboszlai a motorja, és szerencsére nem gyűjtött be sárga lapot, így Rossi rendelkezésére állt az írek elleni utolsó összecsapáson. A mérkőzés emberének azonban Willi Orbánt választották, nem is csoda, kapott gól nélkül hoztuk le a mérkőzést, mindezt úgy, hogy Dibusz Dénesnek nem akadt komolyabb védenivalója.
Egyre inkább stabilizálódni látszódik a védelmünk, és Orbán mellett Szalai Attila is stabilabb teljesítményt nyújt. Szalai mondhatni a szakadék széléről jött vissza, két éven keresztül alig lépett pályára tétmérkőzésen, és a válogatott keretből is kimaradt. Mióta azonban visszatért korábbi sikerei színhelyére Törökországba, régi önmagát idézi, és az önbizalma is kezd visszatérni, ami a pályán mutatott teljesítményén is meglátszódik.
Az örmények elleni mérkőzésen az egész védősorunk stabil lábakon állt, Szalai és Orbán mellett Kekrez és Nego is jól játszott, az előbbi 7.4-es, míg az utóbbi 7.6-os értékelést kapott. Személy szerint tartottam ettől a találkozótól, a magyaroknak ugyanis nehezen megy a küzdelem az ilyen betömörülő csapatok ellen. Szoboszlaiék azonban nem ijedtek meg a közel 14 ezer örmény szurkoló hangorkánjától, és a helyszínre elutazó néhány száz magyar szurkolóval közösen ünnepelhették ezt a rendkívül fontos győzelmet.
Az elmúlt évek egyik legfontosabb mérkőzése várt a magyar válogatottra, vasárnap délután három órától az íreket fogadtuk a Puskás Arénában. Már egy döntetlennel is bebiztosíthattuk volna a második helyet, győzelemmel pedig még az első helyre is megvolt a minimális esélyünk. Ehhez a portugáloknak ki kellett volna kapniuk az örményektől, Barseghyanéktól azonban nem kaptuk meg ezt a segítséget, 9:1-s hazai siker született.
A bekapott gól nem törte meg a lendületünket, figyelni kellett azonban az ír kontrákra, melyek kifejezetten veszélyesek voltak. A 37. percben Varga Barnabás varázsolt, Kerkez beadását szépen tette maga elé, majd fordulatból kilőtte a hosszú felső sarkot. A szurkolók örömmámorban úsztak, sokan már készpénzként vették a továbbjutásunkat. Ami viszont a második félidőben történt, arra nehéz szavakat találni.
Nem mondom azt, hogy belekényelmesedtünk a mérkőzésbe, egyszerűen nem koncentráltunk kellőképp, míg az írek könyörtelennek bizonyultak. Több nagy helyzetet is kidolgoztunk, azonban nem tudtuk lezárni a mérkőzést, Kelleher ihletett formában védett.
Az örmények elleni mérkőzéshez képest a védelmünk sem volt olyan stabil, több alkalommal megfigyelhettünk egyéni megingásokat. Az egyik ilyen megingásból a 80. percben ismét Parrott egyenlített, így rendkívül izgalmas negyedóra elé néztünk. Már a 90. percben is közel álltak az írek a győztes gólhoz, ekkor azonban még Dibusz bravúrral hárított.
Hat perccel később azonban beteljesült a legnagyobb rémálmunk, egy az írek védjegyének számító beadás után Parrott megelőzte a rosszul kijövő Dibuszt, és a kapuba kotorta a labdát. A stadionban 60 ezer, a televízió képernyői előtt pedig több millió néző elnémult, senki sem hitt a szemének. Korábban soha nem tapasztalható csend uralkodott a Puskásban, több játékos könnyekben tört ki, de a nézők közül is valószínűleg jó páran megkönnyezték az eseményeket. Lényegében egy apró momentumon múlott, hogy az örömkönnyek helyett a csalódottságból fakadó könnycseppek potyogtak a szemekből.
Mióta Rossi vezeti a magyar válogatottat megtapasztalhattuk, hogy milyen érzés legyőzni a világ legjobb csapatait. Két alkalommal is kijutottunk az Európa-bajnokságra, rengeteg szép pillanatot átélhettünk, az írek elleni vereséget azonban rendkívül nehéz lesz megemészteni. Mindenki arról álmodott, hogy négy évtized után ott lehetünk a világbajnokságon, és valljuk be őszintén, az elmúlt húsz évben most volt erre a legnagyobb esélyünk.
Ez a mérkőzés újfent bebizonyította, hogy a futballban milyen apró nüánszok választják el a sikert a kudarctól. Időbe fog telni, míg kiheverjük ezt a kudarcot. A csapatnak azonban erőt kell merítenie ebből a vereségből, és még elszántabban kell nekivágnia a soron következő mérkőzéseknek.
Végezetül engedjenek meg egy személyes gondolatot. Nem csak a sikeres időszakokban kell a válogatott mellett állni, az ilyen mérkőzések után is, mert a csapatnak ilyen helyzetekben van igazán szüksége a támogatásra. Haját, magyarok!
Az írás megjelenik a Magyar7 2025/47. számában.
