Dél-Amerika újabb diadala

A franciaországi világbajnokságot elméletileg az 1942-es torna követte volna, de 1939-ben kitört a második világháború. A 42-es vb-re kiírták a pályázatot, két ország, Brazília és Németország jelentkezett is rendezőnek.

Győztest nem hirdettek, ahogy az 1946-ra tervezett vb-t is törölték. A világháború után az európaiak érthető okok miatt a romok eltakarításával és a szétbombázott földrész rendbehozatalával foglalkoztak. A FIFA nekilátott a következő vb szervezésének, a brazilok pedig jelentkeztek, egy feltétellel, hogy az eredeti 1949-es időpontot változtassák meg, ők ugyanis leghamarabb egy évvel később tudják megrendezni.

De kik vesznek részt a tornán? A selejtezőt kiírták, 34 válogatott szaladt neki, és 16 kijuthatott a dél-amerikai megmérettetésre. A selejtezők lebonyolítása kacifántos volt, visszalépések tarkították, az európai válogatottak többsége el sem indult rajta, Magyarország és Csehszlovákia sem. A vb-t 1950. június 24. és július 16. között rendezték meg.

Hat város szolgált helyszínül: Rio de Janeiro, São Paulo, Belo Horizonte, Curitiba, Porto Alegre és Recife. Végül csak 13 ország nemzeti csapata utazott el Brazíliába. Az olaszok állítólag a FIFA-nak köszönhették a részvételüket. Címvédőként automatikusan kvalifikálták magukat, viszont az utazási költségeket a FIFA állta. Az olaszok, ha nincs a háború, a futball szakértői szerint is a negyvenes évek világbajnokságainak legnagyobb esélyesei lettek volna.

Úgy tűnt, hogy az 50-es tornán is hasonló lesz a helyzet. A 40-es évek legerősebb klubjának az FC Torino számított. Az olasz válogatott gerincét adta, sorozatban ötször nyerte meg az olasz bajnokságot, 1949-ben azonban szörnyű tragédia vetett véget a korszaknak. A csapat repülőgépe a torinói Superga-bazilika oldalának zuhant, és mind a 31 utas meghalt.

Az olaszokat tehát nem kezelték esélyesként a vb előtt, annál inkább a házigazda brazilokat. 1938-ban bronzérmet szereztek, de sokkal mérvadóbb volt, hogy a 49-es hazai rendezésű Dél-Amerikai Válogatottak Bajnoksága – a Copa América jogelődje – döntőjében 7:0-ra elpáholták a paraguayiakat.

A csapatokat négy négyes csoportba sorsolták, de három kijutott alakulat, India, Skócia és Törökország visszalépett a részvételtől. A 3. csoport ezért három tagból állt, míg a 4. csoportban csak ketten maradtak. A hazaiak, ha nehezen is, de megnyerték az 1. csoportot.

A mexikóiakat még könnyedén verték 4:0-ra, a svájciakkal azonban nem tudtak mit kezdeni, kétszer is vezettek ellenük, de azok kétszer is kiegyenlítettek. Flávio Costa csapatának győznie kellett az 1948-as londoni olimpia ezüstérmese, a jugoszláv válogatott ellen, ha a négyes döntőbe akartak jutni, a jugoszlávok ugyanis mindkét meccsüket megnyerték. A célt végül elérték, 2:0-ra nyertek.

A 2. csoportot a spanyolok húzták be pontveszteség nélkül az angolok, a chileiek és az amerikaiak előtt. Az angolok a chileieket ugyan felülmúlták, de a második meccsen 1:0-ra kikaptak az amerikaiaktól, odahaza pedig azt hitték az újságok olvasói, hogy sajtóhibáról van szó. A 3. csoport élén a 48-as olimpia bajnokai, a svédek végeztek az olaszok és a paraguayiak előtt, míg a 4. csoportban csupán egy mérkőzést játszottak, amelyen Uruguay 8:0-ra kiütötte Bolíviát.

A csoportgyőztesek körmérkőzéses szakaszába Brazília, Spanyolország, Svédország és Uruguay jutott. Ez volt az egyetlen világbajnokság, ahol nem rendeztek döntőt, a sors mégis úgy hozta, hogy a négyes döntő hatodik csoportmeccse döntőnek is beillett. A spanyoloknak csak egy döntetlenre futotta az uruguayiak ellen, ezzel a negyedik helyen végeztek, míg a svédek a spanyolok legyőzésével megszerezték a bronzérmet.

A brazilok először 7:1-re lemosták a svédeket – a torna gólkirálya, Ademir ezen a találkozón szerezte a góljainak a felét, négyet –, majd a spanyolokat 6:1-re. Uruguay ellen pedig a döntetlen is elegendő lett volna a végső győzelemhez. Az égszínkékek a spanyolok elleni döntetlen után 3:2-re diadalmaskodtak a svédek felett, de a brazil közvélemény biztosra vette a sikert.

A brazil szövetségi kapitány kevésbé tűnt bizakodónak, az uruguayiak pedig felbőszültek a brazilokat látva és a lapokat olvasva, amelyekben harsogva kiáltották világgá már a döntő meccs előtt, ki a győztes. Juan Pérez, az uruk szövetségi kapitánya, némileg változtatott a taktikán, és a svájciak példájából kiindulva, Matías Gonzálezt amolyan söprögetőként küldte pályára.

Az uruguayiak csapatkapitányuk, Obdulio Varela vezényletével lassították a brazilok támadójátékát, és az első félidőt gól nélküli döntetlenre hozták. A 47. percben azonban Friaça, a brazilok jobbszélsője betalált, és a több mint kétszázezer néző felrobbantotta a stadiont – hivatalosan ennél kevesebben voltak. Az uruguayiak nem estek össze. A 66. percben Juan Alberto Schiaffino egyenlített, a nézők pedig elhallgattak. Ez még mindig a brazilok győzelmét jelentette, de a 79. percben Alcides Ghiggia húzott el a jobb oldalon, és a rövidbe lőtt.

Az uruguayiak másodszor vettek részt világbajnokságon, és mindkettőt megnyerték. A brazilok a svédekhez hasonlóan egy helyet előléptek a 38-as vb-hez képest, viszont olyan gyászba borultak, mintha egy mindent elsöprő vereséget szenvedtek volna a történelem legnagyobb háborújában.