Bízz a mesterben!
A magyar labdarúgó-válogatott nemrégiben szenvedte el legsúlyosabb vereségét Marco Rossi regnálása alatt, amikor Düsseldorfban 5:0-ra kikapott a németektől. A szurkolók persze azonnal kétségbe estek, többen Rossi távozását követelték, amit teljesen abszurdnak tartok.
A szurkoló már csak ilyen. Jön egy-két rosszabb eredmény, és képes teljesen elfelejteni mindazt, amit az olasz mester tett a válogatottért és egész Magyarországért. A vereségek sokkal inkább megmaradnak a szurkolók emlékezetében, mint a győzelmek, amelyekből az utóbbi időben nem szenvedtünk hiányt. Egy németek vagy svájciak elleni vereség képes felülírni egy angolokkal szembeni győzelmet, vagy az akkoriban világbajnoki címvédő franciákkal szemben elért döntetlent. Ezen a mentalitáson minél előbb változtatni kellene, ezzel ugyanis lényegében semmibe vesszük Rossi és stábja többéves kőkemény munkáját.
Az olasz szakvezető egy rendkívül nehéz időszakban vette át a válogatott irányítását, a magyar labdarúgás története talán legsötétebb korszakát élte. Valószínűleg nem szívesen emlékezünk vissza az Andorra elleni vereségre, vagy a kazahok elleni hazai zakóra. Ekkoriban a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányát Georges Leekensnek hívták, aki mindössze négy barátságos mérkőzésen irányította a válogatottat, ezeken három vereség mellett mindössze egy döntetlenre futotta, így a távozása teljesen indokolt volt.
Ahogy haladtunk előre az időben, az egyre jobb játék mellett az eredmények is jönni kezdtek, végül a Nemzetek Ligája akkori kiírásában a második helyen zárt a magyar csapat, megelőzve például az előzőleg esélyesebbnek tartott görögöket.
Ezt követően jött az első komolyabb megmérettetés, a 2021-es Európa-bajnokságra való kijutásért rendezett pótselejtező. A Rossi-éra első, igazán emlékezetes pillanata ekkorra datálódik. A magyar csapat Bulgáriát és Izlandot legyőzve kvalifikálta magát a kontinenstornára, az olasz mester pedig első nagyobb sikerét könyvelhette el a válogatott élén. Hol voltak már azok az idők, mikor szégyenszemre a kazahoktól vagy éppen Andorrától kikaptunk, a szurkolók Rossi irányítása alatt jogosan érezhették úgy, hogy nincs olyan válogatott, akitől a magyar csapatnak tartania kellene.
A koronavírus-járvány miatt 2021-ben rendezték meg az Európa-bajnokságot, így fordulhatott elő, hogy a magyar válogatott két találkozót is a Puskás Arénában játszhatott. Tudni kell, hogy a magyarok a halálcsoportba kerültek, rajtuk kívül ebben a négyesben szerepeltek a címvédő portugálok, valamint a franciák és a németek.
A feladat fel volt adva Rossiék számára, akik nem okoztak csalódást, sőt. Amennyiben csupán a portugálok elleni első mérkőzés végeredményét nézzük, úgy tűnhet, Ronaldóék lemosták a pályáról Szoboszlaiékat, erről azonban szó sincs.
A magyar csapat egészen a mérkőzés hajrájáig jól tartotta magát, a portugálok viszont nyolc perc leforgása alatt három gólt is bepakoltak, így a pontszerzés a regnáló bajnok ellen nem jött össze. A fennmaradó két mérkőzés bizonyította, hogy az olasz mester milyen kompakt, egymásért küzdő csapatot hozott össze mindössze három év leforgása alatt.
A franciák elleni 1:1, valamint a németekkel szemben elért 2:2 is mind Rossi munkáját igazolja. És nem arról van szó, hogy a magyar csapat alárendelt szerepben lett volna ezeken a találkozókon, felvette a versenyt a világ legerősebb válogatottjaival, és tisztesen helyt is állt. Magyarország ekkor futball-lázban égett, Rossira pedig nemzeti hősként tekintettek.
A magyar futballközösségben most negatív hangulat uralkodik, páran egyenesen Rossi lemondását követelik. Nos, ők valószínűleg nem sokat konyítanak a labdarúgáshoz, vagy csupán csukott szemmel járnak a világban. Nem látják azt a fejlődést, azt a kialakított kultúrát, amelyet Rossi teremtett meg az évek alatt. Jött egy kevésbé sikeres Európa-bajnokság, valamint egy németek elleni nagyarányú vereség, és rögtön elfelejtik mind azt a jót, amit az olasz mestertől kaptunk.
Az utóbbi húsz évben ültek már sokan a magyar válogatott kispadján, kvalitásait tekintve azonban messze az olasz vezetőedzőt tartom a legtöbbre. Itt nem csupán a pályán mutatott teljesítményre gondolok, Rossi egy olyan futballkultúrát hozott létre, mely mögé a szurkolók is be tudnak állni, és azonosulni tudnak vele.
A 2018-as bemutatkozása során hangsúlyozta, elsődleges célként azt tűzte ki, hogy egyesítse a szurkolókat a csapattal, és ezt sikerült is elérnie. A magyar csapatban nincsenek szupersztárok, mint például a németeknél vagy a franciáknál, ezt viszont csapategységgel és harcias hozzáállással képesek kompenzálni. Nem hiába tartják a magyar csapatot rendkívül kellemetlen ellenfélnek, a játékosok a lelküket is a pályán hagyják, ami talán fontosabb is, mint maga a végeredmény. Természetesen jó eredményekből sem volt hiány, a magyar válogatott az utóbbi években számos nagy csapat skalpját begyűjtötte.
A nemrégiben a 60-ik születésnapját ünneplő olasz mester második otthonaként tekint Magyarországra, tavaly októberben például letette az állampolgári esküt, amellyel hivatalosan is magyar állampolgárrá vált.
A Magyarországon töltött időszaka alatt választották már meg az NB I legjobb edzőjének, két alkalommal pedig az év magyar edzője elismerést is elnyerte. Ezek is Rossit igazolják, illetve bizonyítják, hogy igenis ő a legmegfelelőbb személy a magyar válogatott kispadját.
Felesleges pánikolni és váltást szorgalmazni, most kell csak igazán beállni az edző és a csapat mögé, hogy ebben a nehéz időszakban is érezzék a szurkolók támogatását. Szükség is lesz a támogatásra, mert a magyar csapat rendkívül fontos sorozat előtt áll, jövő tavasszal ugyanis elkezdődnek a világbajnoki selejtezők, amelyek egészen 2026 márciusáig tartanak. Rossira vár az a feladat, hogy 1986 után ismét kivigye a válogatottat a világeseményre! Óriási dolog lenne, ha negyven év után Magyarország újfent világbajnokságon szerepelhetne. Ezen az úton mindvégig támogatnunk kell a csapatot és a Mestert, mivel tudjuk, hogy csak együtt sikerülhet elérni a célokat. Hajrá Magyarország, hajrá Marco Rossi!
Megjelent a MAGYAR7 38. számában.
