Az én olasz mesém

Mindig is különös vonzalom fűzött a labdajátékokhoz. Ahogy minden hasonló korú csallóközi srác, én is már alsó tagozatosként figyeltem a DAC meccseit. Emlékszem még Diňa, később Bari góljaira a kilencvenes években, s arra is, hogy a tömbházak között tízévesen hogyan igyekeztünk őket, meg az éppen aktuális brazil sztárokat utánozni. Aztán a helyi szokásokhoz híven a suliban kézilabdáztunk. Abban reménykedtem, ha a fociban legtöbbször csak a kapuban vagy a védelemben kapok helyet, a kisebb pályán és kézzel jobban fog menni. Hát nem ment, pedig nagyon szerettem volna sportoló lenni.

Aztán a gimnáziumban jött a kosárlabda, ami mindegyik csapatsport közül a legjobban ment, pedig akkor még nem tartoztam a legmagasabbak közé. Persze az NBA nem jött össze, de mindig ott maradtam a sport közelében, s az idősebb Knézyt, Hajdút vagy épp Faragót hallgatva a sportközvetítések világa is közel állt hozzám. Valahogy így kezdtem el az újságírás felé kacsingatni.

Ezzel együtt a sportélmények is egyre mélyebben rögzültek bennem. Ma is előttem van az az 1997-es őszi kérdés, amikor a világbajnokság pótselejtezője előtt néhány nappal a stúdióban arról érdeklődött a műsorvezető, vajon megtanítják-e a Csank fiúk kesztyűbe dudálni a jugókat. Hát nem sikerült, sőt, két nagy pofon lett belőle. A nyolcvanas években született generációnak bizony kevés örömöt szerzett a magyar foci. Ifjúsági sikerek, Koplárovics gólja, de a világtornára 2016-ig kellett várni.

Ezért aztán, ahogy sokan a környezetemben, én is egy olyan válogatottnak kezdtem szurkolni, amely mentalitásában, zászlójában is közel állt hozzánk. Az olasz csapat pedig hozta is az eredményeket. Az első számomra emlékezetes világbajnokságon 1994-ben második helyezés, 2000-ben az EB-n egy szerencsétlenül elvesztett döntő, majd a csalódások után elérkezett a 2006-os világbajnokság.

Ez volt az utolsó egyetemista nyaram, amely vizsgákkal indult, s már júniusban a németországi torna is nagyban zajlott. Sőt éppen a nyári egyetem lapját szerkesztettem, és esti programokat szervezve tudtunk csak mérkőzéseket nézni. Ekkor már a negyeddöntők zajlottak, majd jöttek az elődöntők, s arra a pár meccsre azért találtunk időt. Annál is inkább, mivel úgy tűnt, a nagy kedvenc, az olasz csapat végre ismét jó formában van. Csoportelsőség, majd egy szenvedős meccs az ausztrálok ellen, de győzelem Totti-tizenegyessel, majd fölényes győzelem az ukránok ellen.

Az olasz védelem működött, a magyar közvetítés kevésbé, mert az RTL Klub szerezte meg a közvetítési jogokat, s a Léderer–Világi páros nem volt túl ütős, de szerencsére Hajdú B. István mentette a menthetőt. A lényeget már ő kommentálta a tőle megszokott magas színvonalon. Annyi bizonyos, nem az olasz csapat játéka jelentette a foci gyönyörét, de azóta megtanultuk, hogy a foci már korántsem a totális játékörömről szól, sokkal inkább a stratégia és a felkészültség, valamint a játékmesteri csoda különös elegye.

Az elődöntő emlékezetes marad számomra. Az olaszok július 4-én Dortmundban a házigazda németekkel játszottak, akik esélyesebbnek tűntek, ám a mérkőzés megmutatta, miért is vált Gianluigi Buffon legendává. A kieséses szakasz harmadik meccsén sem kapott gólt, s a hosszabbítás végén jött a világbajnokság hőse, Fabio Grosso, aki betalált, majd két perccel később Del Piero, és a hazaiaknak csak álom maradt a döntő. Nekem a csodás végjáték mellett azért is marad emlékezetes a találkozó, mert míg az első félidőt az egyik komáromi pubban néztem, addig a szünetben a Révben még szervezői feladataimat is elláttam egy buli kapcsán, majd egy másik bárban néztem a pult mellett állva a második játékrészt és a hosszabbítást. Tele volt minden kocsma, vendéglő, ahogy egy jó torna idején lenni szokott. Még arra is emlékszem, ahogy Grosso góljánál elhangzott az egyik legismertebb német káromkodás az egyik turista szájából.

Én meg örültem, mert egy évvel korábban a csapat, amelynek a DAC mellett tízéves koromtól szurkolok, a milánói piros-fekete, 3:0-ról kapott ki a BL-döntőben a Liverpool ellen. Szóval az ínséges fociévekben volt egy olasz döntő, én pedig olasz szurkolókat megszégyenítő lelkesedéssel vártam az öt nappal későbbi finálét, amelyet a német fővárosban rendeztek, én meg a gyerekszobában követtem végig a bátyámmal.

Meg voltam győződve róla, hogy nem lehet baj, Buffon nem kaphat gólt. Erre egy gyanús tizenegyes után Zidane már a hetedik percben betalált, mert ugyan nem említettem, de a franciák voltak az ellenfelek. Akárcsak 2000-ben az EB döntőjében. Majd jött Materazzi és egyenlített. Azután jött a szokásos idegharc, ami azon a tornán nagyon ment az olaszoknak, pedig korábban éppen a hosszabbítások és a tizenegyesek legnagyobb vesztesei voltak.

Történt azonban valami, ami a világbajnokságok történetének egyik legvitatottabb pillanata lesz. A francia gólszerző lefejelte az olasz góllövőt. Ha minden igaz, Zidane családját szidta Materazzi, akit a kor egyik legjobb focistája ezért lefejelt. Zidane-t kiállították, és ezzel mintha el is dőlt volna a mérkőzés, legalábbis én úgy éreztem. Gól már nem jött, tizenegyesek viszont igen, ahol a 2000-es döntő hőse, Trezeguet hibázott, az olaszok pedig büntettek. A döntő gólt Grosso lőtte, aki így a kiscsapat Palermo játékosaként behúzta az elődöntőt és a finálét is, s mindenkorra beírta magát az olasz foci történelmébe.

Nem ez volt a legszebb döntő a világbajnokságok során, igaz, azóta sem láttunk varázslatos meccseket ilyen tét mellett, de számomra különleges maradt, mert egy rosszabb formában lévő csapat győzni tudott, amikor nem számoltak vele. Erre az átütő olasz erőre pedig ma is nagy szükség volna, hogy lássuk, ki tudnak lábalni egy sokkal nagyobb bajból is, mert az nemcsak nekik, hanem az egész világ számára jel lenne, hogy van kiút, és a kór sem zabálja fel a társadalmunk alapjait.

Megjelent a Magyar7 2020/14.számában.