Az én focim: Szép volt, fiúk!
Németország – Magyarország 0:2, egy eredmény 2004-ből, amelyre minden, a magyar focit szerető ember tisztán emlékszik. Amikor is a „levegő ura” Torghelle „AIR” Sándor két gólt vágott a kapuslegenda Oliver Kahnnak. Örültünk ennek az eredménynek nagyon, pedig csak egy jelentéktelen barátságos meccs volt. Nem úgy, mint az 2020 UEFA Euro F csoportjának zárómeccse.
Utoljára tétmeccsen a magyar válogatott az 1954-es VB döntőn játszott a Nationalelf ellen. Szalai Ádi méltó módon meg is kezdte a mérkőzést. Egy gyors támadás végén bólintott, 1:0 ide. Ettől kezdve a magyar csapat példásan védekezett, a németek csak meddő mezőnyfölényt tudtak kialakítani. A félidőben még továbbjutásra álltunk a halálcsoportban. Majd a váltás után a németek mindent egy lapra feltettek és az összes támadójukat becserélve támadtak.
Egy peches mozdulat, pár milliméter, gól... 1:1. Középkezdés, Schäfer Andris megindul és a gólig meg sem áll...1:2! Majd jött az átkos 84. perc és a 2:2. Ezt követően a végén azt tapasztaltuk, hogy a németek, a 2014-es világbajnok, húzza az időt és számolja a másodperceket. A lefújás után Münchenben csalódottak voltunk, hogy csak döntetleneztünk a házigazdákkal, ők meg önfeledten örültek. Hihetetlen, mégis igaz. Végre van csapatunk, végre van esélyünk, legyen bárki az ellenfél.
Hát itt tartunk ma. Közhelynek hangozhat, de ha valaki azt mondja, hogy a világbajnok franciák, Európa-bajnok portugálok és a hét évvel ezelőtti világbajnok németek csoportjában mindenkinek egyenrangú ellenfelei leszünk, aláírtuk volna. Az, hogy két pontot szereztünk, hab a tortán. Ennél viszont sokkal többet kaptunk.
Egy szervezett csapatot, amely a végsőkig továbbjutásra állt az EB legnehezebb csoportjában. Immár évek óta bizonyítja Marco Rossi irányításával a nemzeti tizenegy, hogy nem lehet minket félvállról venni. A világ legjobb csapatainak és játékosainkat is fel kell készülnie a magyarokból. Óriási fejlődésen ment keresztül a magyar foci, klubszinten és a válogatott szintjén is. Egy klasszikust idézve: az előrelépés megkérdőjelezhetetlen. Most viszont valóban. Szép volt fiúk, köszönjük!
Pár szót mindenképp szólni kell a tizenkettedik játékosról, a szurkolókról. Az egész világ rácsodálkozik arra a kohézióra, ami a csapat és a tábor között van. Egyszerre dobban játékos és szurkoló szíve, sugárzik a kölcsönös szeretet. A futball igazi, szabad manifesztuma ez egy olyan világban, ahol politikai ideológiák propagálására próbálják kihasználni a focit. Éppen ezért annyira magával ragadó a magyar szurkolás, mert őszinte és szabad. Egy szurkolói molinót idézve: Ez a mi életre szóló mesénk!
Zárszó helyett... meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy megemlékezzek jelenkorunk (talán) egyik legnagyobb magyar (és DAC) szurkolójáról, Karaffa János atyáról, aki a német meccs napján adta vissza a lelkét a Teremtőnek. Így ezt már csak odafentről izgulhatta végig.
Búcsúzóul kaptunk tőle viszont ajándékba egy imát, amit az EB előtt írt:
Minden magyar szentek és boldogok, könyörögjetek érettünk!”
Középkezdés, Schäfer Andriska megtolja, gól! Németország – Magyarország 1:2. Karaffa János atyát a Jóisten nyugosztalja, ti pedig higgyetek az Evangéliumban és magyar válogatottban! Hajrá magyarok!
