Az én focim: A nap, amikor 1:1-re vertük a világbajnokot
Rutinos meccsrejáróként számomra mi sem volt természetesebb, hogy az Európa-bajnokságon is a helyszínen szurkolok a magyar válogatottnak, sőt azon szerencsések közé tartozom, hogy nem csak a fenomenális Puskás Arénában 67 ezer emberrel együtt, de Münchenbe is elkísérhetem a nemzeti tizenegyet.
Amikor megláttam a csoportellenfeleket – akkor még nem volt biztos a kijutásunk – bevallom őszintén elszomorodtam kissé, ugyanis a lehető legnehezebb csoportot kaptuk: a regnáló világbajnokot, a regnáló Európa-bajnokot és a németeket, akiről ugye Gary Lineker örök érvényű mondása juthat eszünkbe, miszerint a futball egy nagyon egyszerű játék, amit 22 ember játszik 90 percen keresztül és végül mindig a németek nyernek.
Nos, a halálcsoport nem ígért sok jót számunkra, főleg, hogy két húzóemberünk, mondhatni legjobbjaink, Szoboszlai és Kalmár nem lehet ott a pályán sérülés miatt. A magyar csapat viszont az elmúlt években bizonyította, hogy tökéletes egységet alkot és helye van a világ legjobbjai között.
Arról nem is beszélve, hogy a foci azért a világ legcsodálatosabb és közkedveltebb sportága, mert bármi megtörténhet benne. A mi szempontunkból a portugálok ellen pedig kis híján meg is történt ez a ’bármi’, a nagybetűs csoda és 83 percnyi svájci óra pontosságú stratégia után a meg nem adott gólunk sajnos kizökkentett a ritmusunkból, így a franciák ellen kellett villantanunk.
Ahogy láttam a francia meccsen is a taktika szinte ugyanaz volt, mint az előző meccsen, higgadt okos játékkal tartani a labdát, betonozni a védelmet és találni egy gólt. Mindkét meccsen be is jött a taktika, sajnos az előbbin egy enyhe les megfosztott minket a katarzistól. A tegnapi meccsen viszont már jött a Rossi-képlet és sikerült döntetlennel „legyőzni” a világbajnokokat (Knézy Jenő után szabadon: „1:1 a Fradi javára”), úgy, hogy ráadásul az egyenlítő góljukat kontrából szerezték. A meccs előtt szerintem minden magyar szurkoló szó nélkül aláírta volna ezt az eredményt, azt meg kacagva nevették volna ki, ha valaki azt mondja, hogy a franciák fognak lekontrázni minket és nem fordítva.
Sajnos Szalai nem ért vissza a támadásunkból és bizony hiányzott a második hullámban érkező Griezmannról. Azt a pillanatot viszont, amikor Fiola belőtte azt az ominózus gólt valószínűleg sosem felejtem el és unokáimnak is mesélni fogom, hogy milyen érzés az, amikor együtt dobban meg a helyszínen 60+ ezer, a világban pedig 12 millió magyar szív. Még most is a hatása alatt vagyok és szeretnék is maradni még egy darabig.
Tekintettel, hogy a csoport másik meccsén a németek alaposan móresre tanították a ’portugáljainkat’ (4:2), a szerdai német-magyar mérkőzés az előző kettőnél is nehezebb lesz, de látva a Rossi-legénység kiegyensúlyozottságát nem féltem a srácokat. Ott már nem leszünk 60+ ezren, ami óriási támasza a csapatnak, de ígérem, hogy mint az 1741-es pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek életüket és vérüket ajánlották (Vitam et sanguinem) a Hazáért mi sem teszünk másképp és hangszálainkat és szívünket kínáljuk fel a Nemzet oltárán.
Ha Münchenben a csapat előhúzna egy nyuszit a kalapból, akár még a továbbjutás gondolatával is eljátszhatnánk, de sajnos a németeknek is előre megfontolt szándéka ez, így nem fogják ingyen adni a bőrüket. De ingyen nem is kell! A magyar nemzet történelméből megszokta már, hogy semmit sem kap ingyen, inkább elvesznek tőlünk. Ezért ránk se várjon semmiféle Fortuna-mosoly, Zrínyikként törjünk ki a várból! Szerencsénkre a Bundesliga legjobb kapusa és hátvédje a mi sorainkat erősíti, úgyhogy ha valaki, ők tudják, miként lehet elkapni a németek frakkját.
De, hogy írjak valamit a nap harmadik mérkőzéséről is, melyen lengyel testvéreink küzdöttek meg a hispánokkal. Nos, 1:1 lett…
