Amikor ballábas jobbhátvédet játszottam
Neumann János legendás alakja volt a felvidéki magyar újságírásnak. Állítólag világéletében szabadúszó volt, soha nem volt munkaviszonya, de mindig felbukkant, ha valami érdekes, vagy számára fontosnak tűnő esemény zajlott, és arról az elsők között számolt be valamelyik hetilapban.
A sajtótörténetbe azzal is beírta a nevét, hogy
életre hívta a Csemadok-hetilapok–rádió elnevezésű focicsapatot, amelyben magam is futballoztam számos fiatal csemadokos és újságíró-kolléga társaságában.
Néhány név a csapatból: M. Nagy László, a Nő fotóriportere, Neszméri Sándor, a Nő főszerkesztő-helyettese, Szigeti László, a Nő riportere, Batta György és Balajti Árpád, a Kis Építő szerkesztői, Szénássy György, Lovász István, Protics János, a rádió magyar adásának a munkatársai, a Csemadokból pedig Görföl Jenő, aki ma a szövetség országos titkára, Bárdos Gábor, Somorja későbbi polgármestere és Gergely Bálint, akinek a felesége dolgozott ott.
A csapatnak Neumann nemcsak felszerelést szerzett, hanem illusztris ellenfeleket is talált.
Mivel a Csemadok egy lapot is kiadott, ezen a címen jó kapcsolatokat ápolt a magyarországi Lapkiadó Vállalattal, amelynek balatonberényi és óbudai rakparti üdülőjét is ingyenesen használhattuk (cserébe a magyarországiak a Csemadok szenci üdülőjében tölthettek hosszabb-rövidebb időt). De a Lapkiadó jóvoltából számos magyarországi amatőr csapattal is megmérkőzhettünk. Így többször játszottunk az ottani színész-újságíró csapat ellen, de ők is több alkalommal fociztak ellenünk Rétén, Nagymegyeren, Zselízen és másutt.
Emlékezetes marad számomra az a mérkőzés, amelyet, ha jól emlékszem,
valamikor az 1970-es évek vége felé játszottunk Zselízen egy illusztris öregfiúkcsapat ellen, amelynek a védelmét Mátrai Sándor sokszoros magyar válogatott középhátvéd irányította, a középcsatár posztján pedig a magyar focilegenda, Albert Flórián játszott.
Egyszer együtt futottunk egy kósza labdáért, ami azért meglepett egy kicsit, mert Flóri nem arról volt híres, hogy az ilyen pontatlan passzok nyomába eredjen, és valahogy úgy sikeredett, hogy egyszerre értünk a labda közelébe, de Albert valamivel közelebb volt, én már csak a cipője stupliját találtam el. Elnézést is kértem tőle, de úgy tűnik, nem érte be ennyivel, mert néhány perccel később egy távolról küldött leadással telibe találta a tarkómat, ami aligha volt a véletlen műve. Beláttam, hogy egy zseniális labdarúgó még a bosszút is elegánsan tudja elintézni.
Ezen a meccsen egyébként a népszerű színész, Juhász Jácint is játszott, aki akkoriban gyakran feltűnt a magyar tévében különböző filmekben.
Az emlékezetes Vivát, Benyovszky! magyar–szlovák koprodukcióban készült sorozatban azt a szlovák katonatisztet, bizonyos Omachel Tamást alakította, aki elárulta a címszereplőt, Benyovszky Móricot. Erre a mérkőzésre felesége, Andai Györgyi színésznő is elkísérte, aki élőben rendkívül szeplős arcú volt, ami a tévében egyáltalán nem tűnt fel. Más alkalommal ismert újságírók, költők, színművészek és tévériporterek is akadtak az ellenfél csapatában. Most hirtelen Ihász Gábor énekes, Döbrentei Kornél költő és Egri János tévés neve villan elém.
Egy alkalommal Egri megkérdezte tőlem meccs közben: – Mondd már, kicsoda ez a Neumann? Budapesten senki sem ismeri, de úgy megszervezte ezt a meccset, hogy mindenki csak ámult. Kissé értetlenül nézett rám, amikor megjegyeztem, hogy bizony mi sem nagyon tudjuk, ki is valójában. A meccset követően aztán kifejtettem neki bővebben is, hogy mire céloztam. Ezen jókat derültünk.
Így utólag talán elmondhatok róla még ezt-azt. Szlovákul alig tudott, ebből sokszor komikus helyzetek adódtak.
Neki tulajdonítanak olyan szlovák szófordulatokat, amelyeket csak a magyarok érthettek meg. Csupán két példát említenék. A retúrjegyet így kérte: „lístok ideš-prídeš”, az aranyfácán sört pedig: „pivo kohút kikirí”. Azt is nevetve mesélték róla, hogy valamilyen sajtóértekezletre igyekezve mindenkitől azt kérdezte: „Kde je tlačenka?”, a „tlačovka” helyett, aztán ő lepődött meg a legjobban, amikor egy tányéron disznósajtot tettek eléje.
Azt már csak mellékesen teszem hozzá, hogy Neumann Jánosnak fogalma sem volt a foci alapszabályairól. Az ő dolga a szervezés volt, és azt példásan végrehajtotta.
Amikor egyszer Rétén fociztunk a magyarországi újságírócsapat ellen, Rátonyi Róbert is fellépett a szünetben, a mérkőzést pedig, ha emlékezetem nem csal, a népszerű sportriporter, Gyulai István közvetítette. A kedvükért a helyi vegyesbolt szombat délután kinyitott, hogy a szereplésükért kapott koronákat elkölthessék. Hogy Neumann mindezt hogyan csinálta, örök rejtély maradt.
Emlékezetes volt számomra egy másik futballmeccs is Magyarországon, Végh Antal (1933–2000) prózaíró „szocreál focicsapata” ellen, amelyre már nem tudom, melyik falu pályáján került sor.
Vacsorára remek birkapaprikást ettünk, a borozgatás közben pedig Végh akkori barátnője, Adamis Anna szavalta el a verseit, amelyek tulajdonképpen azok a dalszövegei voltak, amelyeket az Omega és az LGT számára írt. Akkor tudtam meg azt is, hogy Gútán született (1943-ban).
Neumann János 1982-ben elhunyt, de a csapat még évekig edzéseket tartott, és időnként a dél-szlovákiai régiókban helyi öregfiúk ellen pályára léptünk.
Aztán egyre többen el-elmaradoztak, a szerelésünk is megkopott, és valamikor az 1980-as évek derekán a csapat végleg feloszlott.
Megjelent a Magyar7 2020/19. számában.
