Amikor a világ legjobb fociját a La Plata folyónál játszották

Nyolcvannyolc éve kezdődött a történet

A labdarúgó-világbajnokságok története lassan száz évre nyúlik vissza. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1904-es alapítása és az első világbajnokság között huszonhat év telt el. A bő negyed évszázad alatt több nagyobb nemzetközi tornát is rendeztek. A FIFA már 1906-ban kísérletezett saját tornával, sikertelenül. Maradtak tehát az olimpiai játékok, a kontinentális bajnokságok, vagy éppen azok elődjei.

A húszas évek fociját az uruguayiak uralták. Ők nyertek az 1924-es párizsi és az 1928-as amszterdami olimpián is, utóbbin az argentinokat múlták felül a döntőben. A FIFA számára nem volt kérdéses, mely országnak ítélje oda az első labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát. Pedig jelentkező akadt bőven, köztük Magyarország! Az 1929. május 18-i barcelonai döntés előtt a magyarok és a hollandok is visszaléptek a pályázattól, majd Svédországot Olaszország és Spanyolország követte.

Amikor a még a magyarok oktatták a világot fociból

A dél-amerikai válogatottak már 1916 óta rendszeresen összemérték az erejüket a Copa América elődjének számító Dél-Amerikai Válogatottak Bajnokságán. A vb-t megelőző két tornát az argentinok nyerték, tehát bízhattak abban, hogy ezúttal legyőzik az 1,9 milliós ország válogatottját, a legnagyobb riválisukat – a mai napig e két válogatott párharca tekint vissza a legnagyobb múltra a labdarúgás történetében. A Río de la Plata-futball mellett az európaiak számítottak a meghatározónak a kor focijában, a földrészen belül pedig az olaszok és a Duna menti iskola néven elhíresült trió, Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország.

Európában azonban még nem rendeztek kontinentális bajnokságot, a közép-európai válogatottak az Európa-kupa néven futó sorozatban mérkőztek egymással egészen az 1960-as első Európa-bajnokságig. Az 1927-30-as győztes olaszok azonban visszamondták a szereplést, ahogy a magyarok, osztrákok, csehszlovákok és svájciak is. Az önmaguk csodálatában fürdő angolok szintén távol maradtak.

Csupán 18 mérkőzés döntött

A FIFA elnöke, a francia Jules Rimet ugyan felkérte a nemzeti szövetségeket, hogy küldjenek csapatokat az első vb-re, de a költséges és távoli út miatt végül csak Belgium, Franciaország, Jugoszlávia és Románia hajózott el Montevideóba. Észak-Amerikát ketten képviselték, Dél-Amerikát pedig heten, a résztvevők száma ezzel 13 lett. Három montevideói stadion szolgált helyszínül: az alkotmány százéves évfordulójára átadott Estadio Centenario, valamint az Estadio Gran Parque Central és az Estadio Pocitos. A július 13-tól 30-ig tartó vb-n összesen 18 mérkőzést játszottak, amelyen 70 gól született, ez 3,89-os átlagot jelentett meccsenként.

A torna első két mérkőzése egy időben kezdődött, helyi idő szerint délután háromkor. A Franciaország-Mexikó találkozón született a vb-k történetének első gólja, a pár ezer nézőt befogadó Pocitosban. A francia támadó, Lucien Laurent talált be először a 19. percben, négy perccel korábban, mint az USA-Belgium mérkőzésen az amerikai csatár, Bart McGhee. A csapatok négy csoportban küzdöttek egymással.

Az 1. csoportot az argentinok veretlenül zárták, maguk mögé utasítva a chileieket, franciákat és mexikóiakat. A 2. csoport élén a jugoszlávok végeztek, szintén hibátlanul, a brazilokat és a bolíviaiakat előzték meg. A 3. csoportot a házigazdák húzták be veretlenül, a két meccsen gólt sem kaptak, a románok és a peruiak végeztek mögöttük. A 4. csoportban pedig az amerikaiak diadalmaskodtak kapott gól nélkül, a paraguayiak és a belgák előtt. A csoportgyőztesek egyenesen az elődöntőbe jutottak. Július 26-án az argentinok 6:1-re kiütötték az amerikaiakat. Másnap az uruk az egy játékos kivételével szerbekből álló jugoszlávokat búcsúztatták ugyancsak 6:1-gyel. Pedro Cea mesterhármast ért el. A vb-k első mesterhármasát egyébként a csoportküzdelmek során az amerikai Bert Patenaude lőtte a paraguayiaknak.

A finálé

A döntőt 30-án játszották a Centenarióban fél négytől 68 346 néző előtt, a belga John Langenus vezette. A lelátón kalapos és sapkás urak és gyerekek, valamint ugyancsak ünnepi ruhában pompázó hölgyek foglaltak helyet. A házigazdák égszínkék mezben, fekete nadrágban és sportszárban léptek pályára, míg az argentinok fehér-égszínkék csíkos mezben, fakókék nadrágban és fekete sportszárban. A celeste szövetségi kapitánya, Alberto Suppici a világon elfogadott 2-3-5 – piramis – felállásban küldte pályára az övéit, és hasonló taktikai hadrendben futottak ki a gyepre Francisco Olazar és Juan José Tramutola védencei is. Az argentinok egyénieskedő támadójátéka csapott össze az uruguayiak rendezett védelmével és taktikai fölényével. Ahogy az élet egyéb területén is, a futballban is az egyensúlyra törekvők érnek el nagy sikereket.

A hazaiak az alkotó támadófocit ötvözték a biztos védekezéssel, és ezzel felülmúlták az elsősorban egyéniségekből álló és a támadásra összpontosító argentinokat. Az égszínkékek a 12. percben szereztek vezetést Pablo Dorado révén. Nyolc perc múlva az albiceleste jobbszélsője, Carlos Peucelle is betalált, majd a 37. percben Guillermo Stábile fordított, megszerezve a nyolcadik találatát a vb-n – ezzel a gólkirályi címet is. A második félidőben azonban a sokkal fegyelmezettebb focit játszó hazaiak a maguk javára fordították a meccs kimenetelét. A balösszekötő Cea az 57. percben egyenlített, Santos Iriarte góljával a 68. percben pedig ismét vezetett a celeste. A 89. percben a középcsatár Héctor Castro állította be a 4:2-es végeredményt. A Jules Rimet-kupát az uruguayi csapatkapitány, José Nasazzi emelhette a magasba. A világ legjobb fociját tehát a La Plata folyó környékén játszották, az uruguayiak pedig sorozatban harmadszor bizonyították, hogy ők uralják a húszas és harmincas évek futballját.

Magyar vonatkozása is volt a vb-nek, a román válogatott kétharmadát ugyanis magyarok alkották. A románok első gólját Dezső Béla szerezte, a harmadikot pedig Kovács Miklós – hármat lőttek összesen. A másik magyar vonatkozása a vb-nek pedig Orth György, a chileiek szövetségi kapitánya. A harminckétszeres magyar válogatott Orth a Vasas neveltje volt, majd az MTK-ban vált kora legjobb csatárává, és 29 évesen már a chilei válogatott élén debütált edzőként.