Amikor a Bernabéuban a magyarok győztek
Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek már csak kóstoló jutott a magyar futball sikereiből. A ’66-os angliai világbajnokság után már csak statisztaszerep jutott a magyar válogatottnak, ha egyáltalán kijutott a vébékre.
„Hölgyeim és uraim, a magyar labdarúgás… (nevetés) ezt nem viccből mondtam” – kacsintott ki közönségére Hofi Géza 1972-ben.
A keserű humor mögött a magyar foci már akkor jól érzékelhető hanyatlása rejtőzik.
Igaz, akkoriban még túl közeli élmény volt az ötvenes évek arany- és a hatvanas évtized ezüstgenerációja. Bár mai szemmel már valószínűleg megirigyelnénk a magyar foci hetvenes évekbeli erejét és a nemzetközi futballvilágban betöltött pozícióját, a kontraszt már így is túl éles volt a korábbi sikerekhez képest.
Az a nemzet vagyunk, amelyik már régen nem futballnagyhatalom, de a sikerre kiéhezett szurkoló szívében még mindig ott kísért a múlt.
Az a nemzet vagyunk, amelyik három babérral és két kevésbé fényes éremmel máig vezeti az olimpiai éremtáblázatot férfi labdarúgásban, de az elveszített berni döntővel még az aranygeneráció sem tudta beteljesíteni sok millió magyar szurkoló vágyát. És persze az a nemzet vagyunk, amelyik éppen az elveszített 1954-es döntő okozta frusztráció miatt vonul először az utcákra a Rákosi-rendszer idején – olyan elkeseredéssel, mint azután ’56-ban.
Na és persze az a nemzet vagyunk, amelyik annyi évtized keserű csalódása után tudja 2016-ban teli torokból énekelni, hogy „az éjjel soha nem érhet véget”, egy csapásra fiesztát teremtve Budapesten.
Szóval az identitásunk része a futball, a „Gulasch” és a „Puszkasz” külföldiek által kialakított sztereotípiáin túl is. Ahogy a néplélek a történelmünkre gondolva, búsan veti össze a régi dicsőséggel a jelenkort, úgy nemzeti nagylétünk nagy temetőiként gondolunk Marseille-re vagy Irapuatóra. 1969-ben, Marseille-ben egy előttem járó generáció emlékezetébe vésődött be kitörölhetetlenül: „Jönnek a csehszlovákok!”.
Nekem már csak Irapuato jutott, azon a sugárzó nyáron, ’86-ban.
Mexikóba is megyünk, világbajnokok leszünk! – hirdette a szurkolói transzparens a sikerrel vett 1984–85-ös menetelés nyomán magasra szökött reményeket. Amit még a statisztikák is alátámasztottak. Bármilyen furcsa is 2020-ból szemlélve, 1985-ben a magyar nemzeti tizenegy a kontinens legmagasabban jegyzett csapata volt.
Ma már „Gegenpressingnek” mondanánk Mezey György szövetségi kapitány csodafegyverét, az egész pályás letámadást.
Ezzel a taktikával az elvileg gyengébb játékerőt képviselő csapat is meglepheti ellenfelét, ahogy a magyar nemzeti tizenegy meg is tette idegenben a hollandokkal, s egy emlékezetes meccsen, amikor a Hanappi stadionban két vállra fektették az osztrákokat. Azután, már a mexikói repülőjegy birtokában jött egy feledhető kisiklás a hollandok ellen idehaza, majd a fieszta a brazilok ellen a Népstadionban. És azután… De ne szaladjunk ennyire előre!
1984–85-öt nemcsak a válogatott sikerei tették emlékezetessé: menetelt a Vidi az UEFA-kupában.
Kicsi gyermekként az volt nekem a Videoton, mint fiatal felnőttként a Fotex Veszprém, a szponzorról mecénásra is kitartó Építők. Annak a Vidinek nem voltak igazán sztárjai, még az akkori magyar bajnokságban sem voltak egy múló pillanatra sem egyeduralkodók. És lám, az a kupaősz és kupatavasz azóta is megismételhetetlen csoda a magyar labdarúgás számára.
Valahonnan innen vannak az első szurkolói élményeim, mert bár homályosan emlékszem, hogy az 1982-es spanyolországi Mundialt már néztem, de emlékek nem, legfeljebb foszlányok maradtak. ’84–85-ből viszont már világosan emlékszem a siker ízére, ami akkor, gyerekfejjel kezdetben csak rajongás volt, később vált identitássá.
A husáki Csehszlovákiában nem voltak kokárdás március tizenötödikék, legfeljebb május elsején maradt otthon az ember gyermeke, beteget jelentve.
Milyen jól is tette édesanyám, hogy ’86-ban otthon marasztalt a csernobili esőben.
Szóval identitás: az valahogy úgy alakult, hogy jóleső érzés volt a magyar siker. Őszinte volt, gyermeki, nem volt benne frusztráció, mint annyi későbbi magyar–szlovákon vagy magyar–románon.
Furcsamód, nem emlékszem a Zseljeznyicsar elleni sikerre, utólag villannak be képek, újranézve a sikerrel vett elődöntő kiélezett csatáit. Világosan megvan viszont a kép, ahogy a Real Madrid idehaza átgázolt a Vidin, amikor már nem segített a csoda. Ahogy arra is emlékszem, hogy a visszavágót a Bernabéuban, szerényebb gólkülönbséggel a Vidi nyerte. Amit akkor, már gyerekfejjel is, kudarcként éltem meg. Máig belém égett az emlék.
És azután jött Irapuato. És erre a meccsre emlékszem. Emlékszem arra, ahogy vártam, ahogy siettem haza az iskolából. És arra, ahogy sorban jöttek a gólok. A szovjet gólok. Ma már nem nézném végig a meccset, gyerekfejjel végignéztem. Ahogy végignéztem a szerény képességű kanadaiak elleni sikert és a franciák elleni szenvedést, amikor Détárinak csak egy kapufára futotta.
Magamnak sem tudom megmagyarázni, miért néztem végig hosszú-hosszú évekig a magyar válogatott minden meccsét: közte a jugoszlávok elleni 1:7-et, vagy a hollandok elleni 1:8-at.
Miközben, tegyem hozzá, a nemzetközi futballvilág általában hidegen hagy. Valahol ott kezdődött a Vidivel meg Détáriékkal, aki Puskást idéző gólt rúgott a Hanappiban. Hát ezért fohászkodom Cseh Tamással, mint sok millió magyar szurkoló: „Még egyszer csak bújj elő, Vízben, kövek alatt rejtező, félelmetes, álmos korom, A résből, hol elbújtál, gyerekkorom”.
Megjelent a Magyar7 2020/24. számában.
