Amiért nekünk jobban fáj a vereség...
Tudjuk, hétfőn este a magyar válogatott ismét kikapott Szlovákiától, hiába buzdította a fiúkat 20 ezer magyar, köztük több száz felvidéki. Utóbbiaknak, nekünk, valahogy ez a vereség még fájóbb, mert Mátyás király harcosai valamiért alul maradtak.
A mérkőzés elemzésével kapcsolatban már született néhány remek írás, jómagam csupán röviden annyit jegyeznék meg, hogy az első harminc perc döntött mindenről, amikor a nemzeti tizenegyünk nem volt képes a mezőnyfölényét, lehetőségeit kihasználni.
Az ekkor még törékeny szlovák válogatottat könnyen el lehetett volna bizonytalanítani, ahogy sikerült az három nappal korábban a horvátoknak, akik azután mesteri játékot mutattak be Nagyszombatban.
Ehelyett jött egy lesgól, amelyet megadtak, s a szlovákok Szoboszlai találatát követően is felálltak. Pedig kevés pályán lévő szlovák fiú volt igazán jó formában, de így is elég volt, sajnos. A magyar csapatban megvolt a szív, de a nyomás és a tét túl nagynak bizonyult, ami az EB-re való kijutást is jócskán megnehezíti.
A találkozónak ugyanakkor volt egy teljesen másik oldala is. A szurkolói, ami már hetekkel korábban kezdődött, hiszen az óriási érdeklődés mellett a hazai szektorba néhány óra alatt elfogytak a jegyek, tehát már az is örülhetett, akinek sikerült jegyet szereznie. Akinek nem, annak maradt felvidékiként a vendégszektor, ahol így aztán a szlovák rajongók mellett ott voltak a „határon túli magyarok” is, persze rendőri kezek által elválasztva.
Azok, akikről ma olyan sokat írtak a szlovák portálokon. A kedvenc mondatom ezek közül az, amelyet a pluska.sk sportrovatában olvashatunk. „Nie je žiadnym tajomstvom, že títo ľudia sa netaja tým, že sa cítia viac Maďari, ako Slováci.”
Vagyis: nem titok, hogy ezek az emberek (azaz mi, felvidéki magyarok) nem titkolják, sokkal inkább magyarnak érzik magukat, mint szlováknak.
Ezt írja egy jól menő bulvárlap 2019-ben, amely szerint nyitottnak kell lenni mindenre és elfogadónak, de még az országban élő nemzetiségi kisebbségekkel, azok identitásával sincs tisztában, s számára meglepő, hogy a magyar magyarnak érzi magát.
Mindez nyilvánvaló provokációként is felfogható, hiszen egy kis magyarellenesség mindig jót tesz az olvasottságnak, vallják sokan a médiában 30 évvel a rendszerváltozás után is.
Nem vagyok a legvérmesebb rajongó, aki az ellentétek szítását támogatja, ezért nekem egyáltalán nem tetszett, hogy a szlovák himnuszt a magyar közönség kifütyülte Budapesten. Annál inkább nem volt ez jó válasz, mert ott voltam Nagyszombatban a tavasszal, amikor a Himnuszunk alatt ugyanezt csinálták a szlovák ultrák. Jó lett volna, ha nem ugyanolyan fegyverekkel élünk, s megmutatjuk, mi jobbak vagyunk. Természetesen értem azt is, hogy az indulatok ilyenkor nem észszerű döntéseket eredményeznek. Így a szlovák nacionalistáknak van mibe kapaszkodniuk.
Azt viszont teljesen értelmezhetetlennek tartom, hogy a szlovák média már másnap óriási botrányról ír, miközben olyan magyarellenes hangulatot kelt, mintha a Mečiar-korszak kellős közepén lennénk.
Elég csak megnézni a Fico-ellenes közösségi oldal tegnapi bejegyzését, ami egy másik oldalra vezet, s egyértelműen jelzi, szerintük a felvidéki szurkolók, akik a vendégszektorban voltak, azok dunaszerdahelyi huligánok, akik provokálnak. Kollektív bűnösség? Ugye ismerős. Mindez 2019-ben. Mondja ezt egy liberális portál, aki szerint amúgy Fico egy főgonosz. Kérdem én, mindenkit megbélyegezni nem gonoszság?
Vagy itt van a DAC-szurkolók közt nagy indulatokat gerjesztő DAC-játékos, Lukáš Čmelík bejegyzése a közösségi oldalon, amelyet nehéz lenne nem gúnyolódónak minősíteni, hiszen a földön fekvő magyar játékosok képe mellé jó éjszakát kíván.
Egy olyan játékos, akit problémás magánélete ellenére, a sárga-kékek visszafogadtak, s a szurkolók torkából hetente hallja a Nélküledet és a Himnuszt.
Nem egykori zsolnai barátait posztolta, akik most a válogatott sztárjai, vagy korábbi DAC-os csapattársát, hanem magyar játékosokat.
Elgondolkodtató és szomorú, mert tudjuk, nekünk felvidéki magyaroknak azért is fáj annyira egy magyar vereség a szlovákok ellen, mert az sohasem csak a fociról szól, hanem sokkal többről. Arról, hogy a mindennapi nemzetiségi harcaink során kissé nagyobb bátorsággal tudjunk szembenézni a többségi nemzet értetlenségével, akik nem akarják megérteni, hogy
minket Csallóközbe, Gömörbe, Nógrádba nem telepítettek, hanem mi itt otthon vagyunk, magyarként, felvidékiként, Szlovákiában élve.
