Ahogy én emlékezem az évszázad mérkőzésére
1953. november 25-én, egy szerdai napon, Londonban, a Wembley stadionban 105 ezer néző előtt a magyar labdarúgó válogatott óriási szenzációt keltve 6:3-ra legyőzte azt az angol válogatottat, amely addig hazai pályán még nem szenvedett vereséget kontinensről érkezett csapattól.
E sorok írója akkor 5 éves fiúcska volt, még óvodás, tehát nem sokat tudhatott a világ dolgairól. Arra viszont élénken emlékszem, hogy a szóban forgó napon apámmal, aki egy gabonafelvásárló cég „ügynöke” volt, egy tőlünk 25 kilométernyire levő falucskában voltunk éppen, amikor a Magyar Rádió élőben kezdte közvetíteni a mérkőzést. Szepesi György hangjára ma is emlékezem, pedig igazából fel sem fogtam, hogy miért izgul az a jó néhány férfi ott a kis konyhában a rádiókészülék mellett.
Merthogy többen a szomszédból is átjöttek, ahol még nem volt rádió. Én a házigazda nyolcéves lánykájával játszottam az asztalnál, majd amikor véget ért a közvetítés és mindenki lelkesen koccintgatott, bennünket ágyba dugtak, mivel már sötét volt és nem volt értelme haza indulni. Akkor persze meg sem jegyeztem, hogy mi lett a végeredmény, viszont életemben először egy idegen helyen, egy idegen „nővel” aludtam egy ágyban, mégpedig a nyolcéves lányka szobájában. Másnap apámmal motorkerékpáron hazaindultunk, nem is gondolva arra, hogy anyámnak milyen éjszakája lehetett, mivel semmit nem tudott rólunk. Őt különösebben nem hatotta meg, hogy az aranycsapat világra szóló sikere miatt töltötte az éjszakát máshol a két „pasas”. Bár szó, ami szó, anyám is gyakran eljárogatott a focimeccsekre és vele mentem én is, mivel apám több falusi csapatban rúgta a labdát, rendszerint a középcsatári poszton, 9-es számmal a mezén. Világéletében Fradi-drukker volt, bár az Aranycsapat sztárjai – valószínűleg a politika nyomására – a Honvéd sorait erősítették. Egyszer azt mesélte, hogy Esztergomban, ahol a háború alatt a kereskedelmi iskola diákja volt, alkalma nyílt Grosics Gyulával pályára lépni, sőt valamiért még meg is szidta őt. Ez akkor nekem imponált, bár ha jobban belegondolok, a fater valamit összekeverhetett, hiszen Grosics Gyula Dorogon focizott egészen 1945-ig, tehát akit megdorgált az másvalaki lehetett. Puskás Öcsit nagyon kedvelte, talán mert ő is olyan alacsonyabb „fajta” volt. Az én kedvencem viszont Kocsis volt, akinek a fejesgóljai legendásak voltak. Érdekes, hogy Hidegkuti Nándort a társaságban nem emlegették olyan gyakran, viszont a Bozsik Cucu név minden családi és baráti összejövetelen szóba került. Apám őt tartotta a csapat motorjának.
A mérkőzés magyar főszereplői később, a poros utcán vagy a réten játszott focimeccseinken is jelen voltak, még ha virtuálisan is. Mindenki szívesen kölcsön vette egyik-másik játékos nevét, mintha ez a képzeletbeli birtokba vétel egyúttal az illető játéktudásának a megszerzését is jelentette volna. Mivel nekem, ahogy már említettem fentebb, Kocsi Sándor (alias Kocka) fejjátéka imponált, kitaláltam egy „labdafejelős” játékot is. A házunk előtt két hársfa szegélyezte a járdát, ami alkalmas volt kapufának, a másik oldalon pedig a ház fala zárta a kaput. A két játékos beállt egy-egy fa mellé és egy gumilabdával fejelve igyekezett a másik háta mögé juttatni a lasztit. Ha Kocsis ezt látta volna, bizonyára mosolygott volna az orra alatt.
Az 1953-as angol-magyart felnőtt fejjel volt alkalmam többször is megnézni a BBC által készített film révén. Az a momentum örökre megragadt bennem, amikor Puskás egy visszahúzós csellel elfektette Billy Wrightot, az angol középhátvédet és a rövid felső sarokba lőtte a labdát.
Ez a magyar focisiker az egész nemzetet – és nemcsak az anyaországban, hanem a Kárpát-medencében is – eufórikus lázba hozta. Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya ennek köszönhette, hogy Rákosi megkegyelmezett neki, mivel kezdetben nem akarta, hogy a csapat Londonban játsszon, annyira tartott a kudarctól.
Most pedig megnézhetik a mérkőzésről készült összeállítást és a résztvevők későbbi nyilatkozatait:
