A szívem mindig „lila” marad - INTERJÚ
Nagy Szilvia rendkívül fiatalon ismerkedett meg a labdarúgással, azóta pedig már több NB I.-es csapatban is játszott, illetve a szlovák nemzeti csapatban is bemutatkozott. A felvidéki tehetséggel a pályafutása kezdetéről, a nemzeti csapatban való debütálásáról, valamit a férfi és a női labdarúgás közötti különbségekről is beszélgettünk.
A labdarúgás tipikusan férfias sport, így sokakban felmerül a kérdés, hogy egy lány miért választja. Neked mi a történeted?
Az én történetem nagyon egyszerű. Már kiskoromban is rendszeresen rúgtam a bőrt az unokatestvéremmel, főleg akkor, amikor egyszerre nyaraltunk a nagymamámnál. Ezt követően kicsit később, talán az 5. osztályban hallottam egy osztálytársamtól, hogy Szapon elindult az U13-as focicsapat és vannak lányok is, így csatlakoztam. Csilizradványiként Szap nem okozott különösebb gondot az utazásban sem, szüleim ismerték az edzőket is, ami magától értetődő, mert szinte szomszédos falvakról van szó. Minden adott volt, hogy elkezdjem a labdarúgó karrieremet.
A karrieredet, ahogyan említetted is, egy csallóközi falu, Szap korosztályos fiú csapatában kezdted, azonban gyorsan felfigyelt rád a DAC. Vissza tudsz-e emlékezni arra, miként élted meg egy ilyen nagy múltú és akadémiájáról is híres klub érdeklődését?
Mondhatjuk, hogy a dunaszerdahelyieknél alapoztad meg a karrieredet?
A női fociban Dunaszerdahelyen indult a karrierem, viszont a pályafutásom megalapozását az Újpesten töltött első éveknek köszönhetem. Újpestre akkori edzőm, Horváth Dóra ajánlásával jutottam el.
2020-ban az Újpest FC csapatához kerültél. Ekkor még utánpótlás játékosként jegyeztek, ennek ellenére az élvonalban és a kupában is több alkalommal pályára léptél.
Úgy gondolom, hogy minden játékos életében nagy dolog, ha külföldre tud igazolni, főleg annyira fiatalon, mint amennyi én voltam akkor. A magyar női labdarúgás teljesen más technikai és fizikai adottságokat követelt már akkor is, mint a szlovák, így először alkalmazkodnom kellett a játékstílushoz is, nem csupán ahhoz, hogy távol vagyok az otthonomtól. A IV. kerületben lettem kislányból nagylány, minden támogatást megkaptam a klubtól és a vezetőedzőtől, Oroszi Sándortól is. Rengeteget tanultam az edzéseken, mérkőzéseken, és a tapasztaltabb játékosok is segítettek.
Három szezont húztál le a fővárosiaknál, majd 2023-ban a Győrhöz igazoltál. Miért döntöttél a váltás mellett?
A Győrbe való igazolásomat legfőként az indokolta, hogy az Újpesttel sajnos kiestünk az NB I.-ből. Több megkeresésem is volt az első osztályban maradó csapatoktól, és úgy gondoltam, szívesen maradnék én is a legfelsőbb bajnokságban. Ráadásul Győr esetében bajnokaspiráns csapatról volt szó, és az ország egyik legelismertebb edzőjének keze alatt folytathattam pályafutásomat. Tudtam azonban, hogy nem állok könnyű feladat előtt, mivel az élboly teljesen más szint, így nagy odaadást és kitartó munkát igényelt ez az időszak.
A következő idényt azonban már nem a Rába-partiaknál kezdted meg, ismét egy lila mezben játszó csapathoz igazoltál, amikor is elfogadtad a Komárom megkeresését. Nem találtad meg a számításaidat az ETO-nál?
Győrben kevesebb lehetőséget kaptam, mint azelőtt Újpesten. Viszont el kell ismerni, hogy rengeteg lemaradásom volt azokkal a játékosokkal szemben, akik stabilan a kezdőcsapatot alkották. Az ott töltött időszakot azonban mégis szinte tökéletesnek értékelem, mivel taktikailag és technikailag is rengeteget fejlődtem, és emellett nagyon jó barátokra is szert tettem. Úgy gondolom, hogy a Győrnél töltött idő és szakmai munka kellett ahhoz, hogy az a játékos lehessek, aki ma vagyok, és eljussak a nemzeti csapatba is.
Komáromban láthatóan kivirágoztál, 29 mérkőzésen három gólt is szereztél, ami egy védőtől nagyon szép teljesítmény. Jobban passzol neked a szlovák bajnokság játékstílusa, mint a magyaré?
A komáromi időszakod alatt jött el egy újabb fontos lépcsőfok a karrieredben. 2024 végén ugyanis bemutatkozhattál a szlovák nemzeti csapatban. Miként emlékezel vissza arra a görögök elleni mérkőzésre?
Minden labdarúgó álma, hogy egyszer a nemzeti csapatban játszhasson. Peter Kopúň szövetségi kapitány megkeresése egy szép emlék számomra, és kissé hihetetlen is mind a mai napig. Nem gondoltam volna, hogy rögtön az első összetartásomon és a legelső mérkőzésen már szerephez juthatok. Jó visszacsatolás volt ez számomra, azonban nagyon izgultam és egy kis félelem is volt bennem, mivel ilyen nagy tempójú mérkőzést még nem játszottam azelőtt. A találkozó kezdetéig próbáltam elterelni a gondolataimat, tartani magamat a rutinomhoz. Amikor kiértünk a pályára, felnéztem a szüleimre és könnyes lett a szemem, mivel sosem gondoltam volna, hogy én egyszer majd válogatott mezben fogok játszani.
Tavaly nyáron két év után ismét visszatértél az Újpesthez. Visszahúzott a szíved a IV. kerületbe?
Igen, abszolút! Az én szívem mindig „lila” lesz, bármerre is fogok futballozni. Követtem a csapat eredményeit a másodosztályban is, számos játékossal és a vezetőséggel is jó kapcsolatot ápoltam, miután eligazoltam. A nyáron a csapat visszajutott az NB I.-be, így nagyon boldog voltam, amikor megkaptam a lehetőséget a visszatérésre.
Az utóbbi időben egyre markánsabbá váltak azon a hangok, melyek szerint a női és a férfi labdarúgást egyenlően kellene kezelni. Neked mi erről a véleményed?
Szerintem pedig a női labdarúgást nem kellene a férfi labdarúgással összehasonlítani, mivel teljesen más a sportolók anatómiája, gyorsasága, amely néha a taktikai és technikai elemek megvalósításában is határt szabhat. Fontos lenne, hogy a külső szemlélők félretegyék a sztereotípiákat és előítélet nélkül álljanak a sportághoz. Mindenképpen dicséretes, hogy a női futballt a férfi labdarúgással egyenlőként szeretnék kezelni, azonban tudni kell, hogy jelenleg még a női futballnak nincs akkora médiaszerepe, nézőközönsége, mint a férfiak játékának. Szerintem először az lenne fontos, hogy a női játékosok számára is világszerte biztosítva legyenek a férfiakéval azonos minőségű létesítmények, az étkeztetés, a rehabilitációs és regenerációs lehetőségek.
