A nemzeti mez tisztelete
Nem irigylem most azokat a sportújságírókat és labdarúgó szakembereket, akik a múlt heti nagyszombati szlovák-magyar mérkőzést követően temetni kezdték a magyar labdarúgó válogatottat, és már rögtön az első meccs után a továbbjutás szempontjából teljesen kilátástalan helyzetről beszéltek. Mentségükre szolgáljon, nem sejthették, hogy három nappal később feltámad a csapat, és jön a szenzációs siker a legutóbbi foci világbajnokság ezüstérmese, a világsztárokkal teletűzdelt Horvátország ellen.
Nem néztem utána, de valószínű, hogy az aranylabdás Modric értéke egyedül többszöröse az egész magyar válogatottnak gyúróstul együtt, de a szív és akarat most diadalmaskodott! Megbecsülték a magyar játékosok a rájuk szabott nemzeti mezt, Dzsudzsák és Szalai elszántsága átragadt mindenkire, most mintha vért ittak volna a meccs előtt, írta az egyik, a magyar fociban többször is csalódott barátom. Még játékban is felülmúlták őket, hiszen Gulácsinak alig akadt védenivalója a mérkőzés során, a horvátok pedig a második félidőben egy alkalommal csak a gólvonalon fetrengve akadályozták meg a harmadik magyar gólt. Kálmán Zsolt örülhetett volna….
A (csapat)kapitány Dzsudzsák Balázs pedig százados lett, százszoros válogatott volt ezen a feledhetetlen meccsen, feledhetetlen játékkal! Jöttek is rögtön a mindenkori ellendrukkerek ilyenkor szokásos kevésbé jóindulatú megjegyzései, hogy most már akkor aludj el szépen te is kis Balázs, és hogy csak tudd, Fazekas Laci inkább udvariasan lemondta annak idején a válogatottságot a 92. után, mert nem tartotta magát méltónak arra, hogy utolérje vagy megelőzze a 101-ig eljutó Bozsik Cucut. Elnézve Dzsudzsi játékát, nem árt neki annyira az arab tavasz, és még benne lehet jó pár nagy meccs a nemzeti tizenegyben!
Aztán még egy csoda: felvételről láthattunk a horvát-magyar előtt és után több meccset is a napokban, de ilyen közönség sehol sem volt, mint nálunk. Ki van éhezve a nép a sikerre! Már többször is megállapíthattuk, hogy a korábban születtek a hetvenes években nagyon el voltak kényeztetve a népstadionbeli kettős rangadókkal és válogatott meccsekkel, a nagycsapatok elleni jó játékkal és kitűnő focistákkal. A vasárnapi eufória ehhez hasonlítható, és bízzunk abban, hogy a közeljövőben már nem csak a régi idők fociemlékeihez kell visszakanyarodnunk, ha valamilyen kellemes fociélményről szeretnénk beszélgetni. Hajrá!
Lehet, hogy ünneprontó leszek, de én elcseréltem volna a nagyszombati eredményt a budapestivel. Mások kérdezhetik, hogy ugyan miért, hiszen minden győzelem három pontot ér. Még ha a lelki oldala felől is közelítjük meg a történést, akkor a magyar-szlovák történelmi együttéléshez hasonlóan volt ilyen horvát-magyar viszonylatban is. Az ebből fakadó, ezt követő minden búval, gonddal! Csakhogy az utóbbi lezárása a felvidéki magyarok számára nem volt annyira fájdalmas, az előbbi következményeit pedig máig is viseljük, érintettek vagyunk. Az említett országok történelmi kapcsolatainak alakulása azt sem igazán feltételezi, hogy fordított esetben a horvátokhoz hasonlóan a szlovák labdarúgó szövetség is gratulált volna a magyarok győzelméhez…
Gondolom mindezt annak ellenére, hogy a továbbjutás szempontjából fontosabb volt a horvátok felett aratott győzelem, mint egy a szlovákok elleni nyertes meccs, mivel egyáltalán nem biztos, hogy Szlovákia és Wales is tud majd otthon diadalmaskodni a horvátok felett. És akkor elég lehet Magyarországnak egy azeriek elleni oda-vissza győzelem, nem lesz könnyű, és aztán vendéglátóként a horvátokhoz hasonlóan szépen le kell győzni a walesieket és a szlovákokat is, ez sem lesz sétagalopp!
Aztán jöhetnek a hazai rendezésű EB mérkőzések egy fantasztikus közönség előtt, és megismétlődhet az 2016-os eufória!
