A legjobb vb és a legjobb brazilok

A 70-es vb-t több ország is szívesen megrendezte volna, de mire elérkezett volna az 1964-es tokiói FIFA-kongresszus, Ausztrália, Japán, Kolumbia és Peru is visszaléptek, végül csak két pályázó maradt, Mexikó és Argentína. A különös az egészben az volt, hogy 1968-ban Mexikóváros rendezte a nyári olimpiai játékokat.

A selejtezőkben elbukott Argentína, Franciaország, Portugália, Spanyolország és Magyarország is. A magyarok az utolsó két olimpia bajnokai voltak, de 1969-ben 9-9 ponttal a csehszlovákokkal együtt végeztek a csoportjuk élén. A marseille-i pótselejtezőn 4:1-es csehszlovák siker született, amelyet óriási csalódásként élt meg a közvélemény, és hasonlóan gondolnak rá ma is.

A tornát május 31. és június 21. között rendezték öt városban: Mexikóváros, Guadalajara, Puebla, Toluca és León. Miért érdekes a rendezés ideje? Ez volt az első vb, amelyet színesben közvetített a tévé, és az első, amelyet maga alá gyűrt a média hatalma.

A mérkőzéseket az európai nézők számára is elfogadható időpontokban rendezték, amelyek déli 12 és délután négy órát jelentettek helyi idő szerint. A legnagyobb melegben fociztak az együttesek, s tegyük hozzá, hogy mind az öt helyszín magasabb területeken fekszik. Guadalajara volt a legalacsonyabban, 1500 méter magasban, míg a legmagasabban Toluca, 2600 méter tengerszint feletti magasságban. A torna más szempontból is hozott újdonságot, először alkalmaztak a bírók piros és sárga lapot.

Az 1. csoportot a szovjetek húzták be a házigazdák előtt, Belgium és a debütáló Salvador utazhattak haza. A 2. csoport élén az 1968-as Európa-bajnok olaszok végeztek az uruguayiak, a svédek és a szintén vb-debütáns, de unalmas focit játszó izraeliek előtt.

A 3. csoportot a torna előtt kikiáltották a legnehezebbnek, ahol végül a brazilok minden meccsüket megnyerték, de nem ez volt a lényeg, hanem a játék minősége, stílusa, ahogy Pelé és a többiek zsonglőrködtek. Az angolok mentek velük tovább, a románok csak a csehszlovákokat tudták megelőzni. A 4. csoportot a brazilokhoz hasonlóan pontveszteség nélkül zárták a németek, mögöttük a szép focival előálló peruiak végeztek, míg Bulgária és a szintén első vb-jén szereplő Marokkó a harmadik, illetve negyedik helyre szorultak.

Mind a négy negyeddöntőt délben játszották. A szovjeteket csak hosszabbításban gyűrte le 1:0-ra Uruguay, Olaszország 0:1-ről fordított 4:1-re Mexikó ellen, míg Brazília 4:2-re legyőzte a dél-amerikai alakulatok csatáján Perut. Az NSZK-Anglia pedig a négy évvel korábbi torna döntőjének volt a visszavágója, amelyen ismét hosszabbítás után dőlt el a meccs kimenetele, és most is 2:2-re álltak a felek kilencven perc játékidő után. Csakhogy ezúttal a németek kerekedtek felül, elöl volt egy Gerd Müllerjük, akinek a találatával 3:2-vel jutottak tovább. Müller 10 góllal a vb gólkirályi címét is megszerezte, két mesterhármast is rúgott.

Az elődöntőbe kizárólag világbajnokok jutottak, sőt, a németeket leszámítva hárman kétszeres győztesek voltak. Az Uruguay-Brazília összecsapást úgy nyerték meg a brazilok, hogy fordítaniuk kellett, végül 1:3 lett a végeredmény. A másik mérkőzés úgy íródott be a német és az olasz futball történelemkönyveibe, mint az évszazad mérkőzése. A rendes játékidő 1:1-es eredményt hozott, Schnellinger a 90. percben egyenlített, majd 4:3-as olasz siker született. A bronzmeccsen a németek Wolfgang Overath góljával megverték az uruguayiakat, ezüst után bronzzal távozhattak a vb-ről.

A brazilok João Saldanha vezetésével jutottak ki a világbajnokságra. A szövetségi kapitány azonban nemcsak a helyi illegális kommunista párt tagja volt, és ezt vetette a szemére a vezetés, hanem állandó jelleggel kritizálta a játékosait is, és akit csak lehetett. 1970-ben, a rajt előtt kevéssel, betelt a pohár, amikor Pelének is nekiment, mondván, keveset védekezik.

Azonnal menesztették, és azt a Mário Zagallót nevezték ki utódjául, aki ekkor 39 éves volt, és 58-ban és 62-ben is tagja volt a vb-győztes csapatnak, balszélsőként. Zagallo ügyesen összerakta a nagy nevekből álló csapatot, az ő kezdőjében elfértek egymás mellett Pelé, Jairzinho, Rivellino, Tostão és Gérson is, mindenkinek megtalálta a helyét.

A brazilok taktikai felállását nehezen lehetett volna jellemezni, a futebol arte, vagyis a művészetet vitték a pályára, míg Ferruccio Valcareggi olaszai elsősorban az eredményességre és a taktikára építettek, és nem mellesleg a fizikai fölényre. A brazilok voltak az utolsók, akiknek még óriási területek nyíltak a pályán, és ezt ki is használták.

A döntő mondhatni sima brazil győzelmet hozott. Az olaszok kapitánya nem merte együtt játszatni Sandro Mazzolát és Gianni Riverát, a két irányítóját, többször is egymást váltották a félidőben. Pelé góljánál milyen egyszerűnek tűnt a játék, Pelé pedig mintha az égig emelkedett volna a fejesénél. Aztán Clodoaldo könnyelmű sarkazását használták ki az olaszok, és Boninsegna révén egyenlítettek. Majd jött Gérson bombája a hosszúba, a harmadikat pedig Jairzinho gurította be nagy nehezen.

A negyedik gól pedig azzal indult, hogy Clodoaldo a saját térfelén négy olaszt is kicselezett egymás után, a gólpasszt pedig hanyag könnyedséggel és precizitással adta Pelé a jobb oldalon érkező expressznek, vagyis Carlos Albertónak. A csapatkapitány tizenegyről vágta a labdát a jobb alsó sarokba. A brazilok fociztak, a harmadik győzelemért érkeztek, és örökre elhódították a Jules Rimet-kupát, amelyet 1983-ban végül elloptak, és nyoma veszett.