A labdarúgó-EB-k története: V. rész - 1972, a negyven szűk esztendő kezdete

A labdarúgás a múlt század ’60-as éveinek a végén kezdett megváltozni. Több futás, agresszívabb játék, komolyabb taktikák. 1969-ben igazi mélyütés volt, hogy lemaradtunk a vb-ről, mert Marseille-ben „jöttek a csehszlovákok”, 4-1-re nyertek, és mentek a mexikói világbajnokságra.

Mi pedig történetünk során először lemaradtunk, bár volt két alkalom, amikor nem is indultunk, 1930-ban és 1950-ben.

A hazafelé tartó repülőgépen az egyébként történelemtanár végzettségű mesteredző, dr. Lakat Károly fogalmazott a búslakodó magyaroknak: „Ismeritek történelmünk főbb állomásait? Muhi-puszta, Mohács, Marseille.”

Innét, a második Mohácstól számítják sokan a magyar foci mélyrepülését, pedig a Stade Vélodrome-ban megtörtént katasztrófa után is voltak még felvillanásaink, egészen 1986-ig.

Az 1972-es Eb-re 32 csapat jelentkezett, melyek 8 négyes csoportban küzdöttek a továbbjutást érő első helyért. A így kialakult legjobb nyolc páros meccseket játszott hazai pályán és idegenben, a negyeddöntők győztesei pedig bekerültek a négyes döntőbe. A helyszínt szokás szerint a négy döntőbe jutott országból jelölték ki.

Fiatalabb olvasóink kedvéért írjuk, hogy ekkoriban még csak két pont járt a győzelemért, egy a döntetlenért.

A magyar csapat a franciákkal, bolgárokkal és a norvégokkal került egy kvartettbe. Egyértelmű elvárás volt a továbbjutás. A csoportmeccseket 1970 októberében Norvégiában kezdtük, Oslo városában található Ullevaal stadion lelátóján 15 ezer néző foglalt helyet. Hoffer József szövetségi kapitány a Rothermel Ádám, Noskó Ernő, Mészöly Kálmán, Vidáts Csaba, Páncsics Miklós dr., Halmosi Zoltán, Müller Sándor, Fazekas László, Kocsis Lajos, Bene Ferenc, Nagy László kezdőt küldte pályára. Hoffer a marseille-i kudarc után lemondott Sós Károly helyét vette át.

A norvég meccs előtt mindössze egy győzelme volt a válogatott kispadján. Szerencsére Oslóban ez egy újabb sikerrel bővült.

A hideg időben, a vizes, mély talajon nem tudtak megtréfálni minket a vikingek, 3-1-re győzött a magyar csapat. A következő ellenfél a vb-ről szintén lemaradó franciák voltak.  A következő év áprilisában a Népstadion majd 50 ezer nézője 1-1-es döntetlent látott. A meccs után a franciák lehettek elégedettebbek az egy ponttal. Alig egy hónappal később egy nem várt pofonba szaladtunk bele Szófiában, a bolgárok alaposan ellátták a bajunkat, 3-0 oda. A vereség után Hoffer lemondott, a kispadra újra Illovszky Rudolf ült le. Két hónapja volt, hogy felkészítse a fiúkat az immár háromszoros világbajnok, Brazília elleni barátságos meccsre. A meccsre egy a Magyar Nemzetnek, 2020. áprilisában  adott interjúban így emlékezett Vidáts Csaba: „Bulgáriában is jó csapattal álltunk ki, úgy éreztük a meccs előtt, hogy minden rendben van, aztán semmi sem jött össze, simán kikaptunk, ezt nem kell és nem is lehet megmagyarázni. Rio merőben más volt. A megérkezésünk napján játszotta Pelé a búcsúmeccsét a jugoszlávok ellen, becsekkoltunk a szállodába, majd mentünk a stadionba, ahol csak a pálya szélén, a füvön volt hely, onnan néztük a mérkőzést. Három nap múlva játszottunk mi a brazilokkal, nem volt telt ház, mindössze úgy százötvenezren jöttek ki. Nekünk feküdt a brazilok stílusa, remekül éreztük magunkat a pályán, Bene Feri a végén ziccert hibázott, Dunai Antinak a szabályos gólját nem adta meg a német játékvezető, szóval tényleg nyernünk kellett volna.”

A mérkőzés 0-0-val zárult. Jöhetett a továbbjutás szempontjából kulcsfontosságú meccs a bolgárok ellen, 1971. Szeptember 25-én 75 ezer néző előtt a Népstadionban 2-0-ra legyőztük Bulgáriát Juhász és Vidáts góljaival. Két héttel később Párizsban a franciákkal játszottunk a Colombes (Stade Yves du Manoir) stadionban, éppen ott, ahol 1938-ban elvesztettük az olaszok ellen a vébé döntőt. Most azonban sikeresek voltunk, Bene Ferenc és Zámbó Sándor góljaival 2-0-ra nyertünk. 

Jöhetett az utolsó meccs Norvégia ellen, sima 4-0 hazai pályán. Ezzel csoportelső lett a csapat, következett a legnagyobb derbi, a románok elleni negyeddöntő.

Az első meccsre Budapesten került sor, 70 ezer néző buzdította a csapatot a Népstadionban. Kedvezőtlen előjelekkel vártuk a mérkőzést, mert az 1972-es év eddigi barátságos meccsein nem sok babér termett nekünk. Április 29-én jött a nagy meccs, Illovszky kezdője így nézett ki: Géczi István, Fábián Tibor, Páncsics Miklós dr., Bálint László, Vépi Péter, Kocsis Lajos (59-ik percben őt váltotta Bene Ferenc), Szűcs Lajos, Fazekas László, Branikovits László, Dunai Antal, Zámbó Sándor. A 10-ik percben már vezettünk Branikovits találatával. A második félidőben a románok egyenlítettek, a nézők csalódottan távoztak a stadionból.

Május 14-én jött a visszavágó Bukarestben. Itt is hamar megszereztük Szőke István góljával a vezetést. Nem sokkal később egyenlített az ellenfél, de a 36. percben Kocsis révén már ismét nálunk volt az előny. A félidő lefújása előtt Kocsis büntetőt hibázott…

A románoknak a 81. percben sikerült egalizálniuk, így az előzetes megállapodás szerint három nap múlva Belgrádban újra találkoztak a felek. Ekkoriban még nem élt az idegenben rúgott több gól szabálya.

A Partizan-stadionban teltház fogadta a feleket, Illovszky a kezdőbe jelölte Kű Lajost és Géczi helyett Rothermel állt a gólvonalon. Kű a bukaresti meccsen csereként lépett pályára. „Arra emlékszem még, két férfi és egy hölgy meglátogatta a csapatot a szállodában, megkérték Illovszky Rudolf szövetségi kapitányt, hogy szólhassanak a csapathoz a meccs előtt. Rudi bácsi a taktikai értekezlet előtt lehetőséget adott, a hölgy pedig elmondta, hogy Erdélyből jöttek, s hogy az Augusztus 23. Stadionban minden előfordulhat, csak az nem, hogy kikapunk. »A mindenható Isten nevében kérem, győzzenek, mert ha nem, nekünk nem lesz maradásunk.« Ezek után nem lehetett kikapni” – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak 2013-ban.

Jött tehát a mindent eldöntő meccs, aki győz, az utazhat az Eb négyes döntőjébe. Kocsis és Szőke góljaival 2-1-re nyertünk. Kű a második félidő elején összeütközött egy román játékossal, akit le is kellett cserélni. Kű Lajosnak is vérzett a feje, de ő hallani sem akart cseréről, végigjátszotta a mérkőzést. Ezzel kiegészült négyre a döntő mezőnye Belgium, NSZK, Szovjetunió mellé Magyarország került.

A nyugat-németek a negyeddöntőben a Wembley stadionban verték 3-1-re az angolokat, a nationalelf először nyert a Wembley-ben („Wunder von Wembley”). Majd egy hazai 0-0-val bebiztosították a továbbjutásukat. A belgák az olaszok, a szovjetek a jugoszlávok ellen léptek tovább, úgy, hogy mindkét csapat idegenben döntetlenezett, majd hazai pályán legyőzte ellenfelét.

Az Antwerpenben lejátszott egyik elődöntőben a németek 2-1-re megverték a belgákat. Gerd Müller, a Nemzet bombázója elszomorította a hazai „vörös ördögöket“, kétszer talált be. Brüsszelben a magyar csapat viszont elbukta a nagy mumus, a szovjetek elleni elődöntőt 1-0-ra, hiába lépett pályára csereként Albert Flórián is.

Zámbó a második játékrészben büntetőt hibázott.

Jöhetett a harmadik helyért a csata Belgiummal. A magyar-szovjet elődöntő nem sok érdeklődőt vonzott, a hazaiak inkább a saját csapatukra figyeltek, a vasfüggönyön túlról pedig nem tolonghattak nézők a lelátón.

A bronzmeccsen a Géczi – Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász P. – Juhász I., Albert, Kű – Kozma, Dunai II, Zámbó (Szűcs, 46.) összeállítású csapat játszott és szenvedett 2-1-es vereséget a belgáktól. Gólunkat Kű Lajos szerezte tizenegyesből. A következő Eb találatunkra egészen 2016-ig kellett várnunk.

A döntőben, a brüsszeli Heysel stadionban, az NSZK szárnyalt és 3-0-ra lemosta a szovjeteket a pályáról, majd két évvel később a világbajnokságot is megnyerték hazai pályán. Gerd Müller a fináléban is két gólt rúgott, és megérdemelten lett gólkirály 4 góllal. A német csapat összeállítása a döntőben: Maier – Höttges, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Breitner – Wimmer, Netzer, U. Hoeness – Heynckes, G. Müller, E. Kremers.

A torna csapata: Rudakov (Szovjetunió) – Dzodzuasvili (Szovjetunió), Beckenbauer (NSZK), Hurcilava (Szovjetunió), Breitner (NSZK) – Wimmer (NSZK), Netzer (NSZK), U. Hoeness (NSZK) – Heynckes (NSZK), G. Müller (NSZK), Lambert (Belgium)