A labdarúgó-EB-k története: IV. rész - 1968, a pénzfeldobással eldőlt elődöntő
Az 1968-as tornát már Európa-bajnokságnak nevezték, a legjobb négy csapat Olaszországban csapott össze. A név mellett a lebonyolítás is változott, a benevezett 31 válogatottat csoportokba osztották. Hét négyes és egy hármas csoportban zajlottak a küzdelmek, ahonnét a csoportelsők jutottak tovább. Ezután következtek a negyeddöntők, aminek a győztesei bejutottak a négyes döntőbe.
A magyar válogatott Hollandia, NDK és Dánia mellé került, a közvélemény egyértelműen továbbjutást várt fiainktól. Baróti Lajos helyét a kispadon Illovszky Rudolf foglalta el. A villámgyors balszélső 1922-ben, Budapesten született, az MTK-ban kezdett focizni, majd a Vasas játékosa lett. Az angyalföldieknél 270 élvonalbeli meccsen 87 gólt szerzett. Mikor Barótit kinevezték szövetségi kapitánnyá, átvette a helyét a Vasas kispadján.
1963-ban Baróti Lajos magához hívta a magyar labdarúgó-válogatotthoz pályaedzőnek, ekkor már kétszeres bajnoknak mondhatta magát a Vasassal.
1965-ben rövid időre visszatért korábbi sikerei színhelyére és megszerezte újabb bajnokságát. 1966-ban nevezték ki a magyar válogatott szövetségi kapitányává, de egy év után lemondott és ismét átvette a Vasas irányítását. Ezután görögországi kitérő következett, majd újra a nemzeti csapatot vezette, és az 1972-es, rosszemlékű müncheni olimpián ezüstéremig jutottak a fiúk, az Európa-bajnokságon pedig negyedik lett csapata. Tiszteletére az ő nevét vette fel a Vasas Fáy utcai stadionja.
A selejtező első meccsét Rotterdamban játszottuk 1966. szeptember 7-én. A magyar kezdőben 5 Vasas játékos kapott lehetőséget.
A hazai csapat már 2-0-ra vezetett, második góljukat egy (akkor még) nevesincs középcsatár, egy újonc, bizonyos Johan Cruyff szerezte. Végül döntetlenre mentettük a meccset Molnár Dezső és Mészöly Kálmán találataival. A korabeli sajtó nem volt túlzottan elragadtatva az eredménytől.
Tegyünk egy kis kitérőt, tisztelegjünk pár sorral Cruyff emléke előtt. A világ labdarúgásának egyik megkerülhetetlen szereplője volt a 2016 márciusában elhunyt legenda. Önéletrajzi könyve az Akadémia Kiadó gondozásában jelent meg magyarul. Idézzük fel néhány gondolatát a holland zseninek. „Nincsenek diplomáim. Mindent a gyakorlatban sajátítottam el. Amikor tizenkét éves koromban elvesztettem az édesapámat, nevelésemet az Ajax vette át.” Tehetségéről a következőket mondta:
Bemutatkozása egybe esik a holland foci felemelkedésének történetével. Ezekben az években „(...) az ismeretlen Ajaxtól eljutottunk a totális futballig, amelyet még ma is emlegetnek szerte a világon. (...) Az Ajax nagy áttörése a tehetség, a technikai tudás és a fegyelem együttesén alapult. Ebben fontos szerepe volt a két edzőnek, Jany van der Veennek és Rinus Michelsnek.”
Térjünk most vissza válogatottunk selejtezőbeli teljesítményéhez.
A hollandiai döntetlen után hazai pályán a dánok következtek. Mindössze 30 000 néző volt kíváncsi a meccsre.
Az első félidei 5 gól mellé, a másodikban már csak egy Varga Zoli találat jutott, ezzel kialakult a 6-0-s végeredmény. A következő selejtezőre hónapokat kellett várni, a következő év nyarán a hollandokat fogadtuk a Népstadionban. Mészöly és Farkas János góljaival 2-1-re nyertünk. A lefújás után a hollandok közül páran nem bírták elviselni a vereséget, kisebb verekedés alakult kit. Ihász Kálmánt például leütötték. Két héttel később idegenben vertük Dániát Albert és Bene találataival. Hátra volt még egy hazai meccs a kelet-németekkel, 70 ezer ember szurkolt a győzelemért, ami után már biztossá válhatott volna a csoportelsőség. Illovszky a következő csapatot küldte ki: Tamás Gyula, Káposzta Benő, Mátrai Sándor, Szűcs Lajos, Ihász Kálmán, Göröcs János, Rákosi Gyula, Bene Ferenc, Varga Zoltán, Albert Flórián, Farkas János.
3-1-re győztünk ezzel meglett a továbbjutás, az idegenbeli meccs már csak formaság volt, ki is kaptunk 1-0-ra.
A sorsolás szeszélye folytán a magyar csapatnak a Szovjetunió testén keresztül vezetett volna az útja az Eb négyes döntőjébe. Az angliai vébén pont ők verték ki a magyar csapatot a negyeddöntőben. 1968. május 4-én, a Népstadionban hatalmas tömeg, köztük felvidéki magyarok, szurkoltak a győzelemért. A kispadon ekkor már nem Illovszky, hanem Sós Károly ült. A szovjetek elleni meccs mindig rizikósnak számított, különböző pletykák keringtek, hogy nekünk nem szabad legyőzni a Nagy Testvért. Az állambiztonsági emberek is jobban hegyezték a fülüket egy-egy ilyen meccs előtt.
Több játékos is sérültet jelentett, de ezek közül végül csak Albert nem játszott.
Mindezek ellenére 2-0-s hazai siker született Farkas és Göröcs góljaival. Egy héttel később Moszkvában is hazai siker születtet, de sajnos 3-0-ás, ami azt jelentette, hogy megint nem tudtunk a szovjetek fölé kerekedni. Velük egészült ki a négyes döntő, ahol már az olaszok, angolok és jugoszlávok ott voltak.
A Nápolyban és Firenzében rendezett elődöntőket az olaszok és a jugoszlávok sikerrel vették. Az olasz-szovjet elődöntő óriási drámát hozott, Rivera megsérült a meccs elején, az olaszok ezután tíz emberrel voltak kénytelenek játszani.
Az egész meccsre a védekezés volt a jellemző, nem csoda hát, hogy a 0-0-s eredmény után következett a hosszabbítás.
Itt az újabb olasz sérülés után már csak kilencen maradtak a taljánok. Az eredmény azonban nem változott, a Napoli fiatal kapusa, bizonyos Dino Zoff mindent védett. A szabályok szerint sorsolásra került sor. A csapatkapitányok bementek az öltözőbe, és a szerencse a hazaiaknak kedvezett. Facchetti az olasz „cséká” így emlékezett: „A szovjetek csapatkapitányával, a csapatok egy-egy képviselőjével, valamint a nyugatnémet játékvezetővel bemenetünk az öltözőbe, ahol a bíró elővett egy régi érmét, én meg választottam. Írást mondtam, és nyertem, azaz nyertünk. Aztán üvöltve kirohantam a folyosóra, ahol a társaim a hangomat hallva már tudták, hogy mi nyertünk, velük együtt rohantam tovább fel a lelátóra, s így a szurkolók is értesülhettek az eredményről.”
Zsolt István, a mérkőzés partjelzője, visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kétszer repült az érme a magasba. Az első feldobásnál a pénz begurult a zuhanyzó rácsa alá, a második feldobást nyerték meg az olaszok.
Zsolt István később visszament és megnézte a rács alá szorult érmét, az írás volt felfelé, amit a szovjetek választottak. A másik elődöntőt a jugók nyerték 1-0-ra az angolok ellen. Bár mindenki a friss világbajnok angolok győzelmét jósolta. A jugoszláv foci szövetség döntésének értelmében csak az otthon játszók mehettek az Eb döntőre. A firenzei publikum kemény, durva meccset látott, Ivica Oszim megsérült (csere még nem volt), míg a túloldalon Allan Mullery-t kiállította a spanyol bíró.
A harmadik helyért lejátszott római meccsen az angolok vigasztalódtak egy bronzzal, 2-0-ra verték a csalódott szovjeteket.
Jött a döntő, ami szintén óriási izgalmakat, drámát hozott. Hosszabbítás után 1-1 állt az eredményjelzőn, a szabályok szerint meg kellett ismételni a meccset. A két nap múlva sorra került újabb találkozón az olasz szakvezető, Ferruccio Valcareggi öt új játékost nevezett be. Ferrini, Castano, Juliano, Lodetti és Prati ki, Salvadore, Rosato, Mazzola, De Sisti és Riva meg be, Olaszország pedig a sérüléséből felépülő Gigi Riva, valamint Pietro Anastasi találatával 2:0-ra legyőzte Jugoszláviát. Szegény délszlávok ötödik alkalommal szomorkodhattak egy döntő után (1948-ban, 1952-ben és 1956-ban az olimpián, 1960-ban és 1968-ban az Európa-bajnokságon szereztek „csak” ezüstérmet).
A torna csapata: Zoff (Olaszország) – Fazlagics (Jugoszlávia), Facchetti (Olaszország), Seszternyov (Szovjetunió), Moore (Anglia) – Oszim (Jugoszlávia), Domenghini (Olaszország), Mazzola (Olaszország) – Hurst (Anglia), Riva (Olaszország), Dzsajics (Jugoszlávia)
