A köpködő és a cselezőgép - Minden idők legfélresikerültebb futballigazolásai

Hibázni emberi dolog, s nincs ez másként a labdarúgásban sem. Egy-egy félresikerült igazolás minden edző karrierjébe belefér, nem válhat minden új szerzeményből meghatározó játékos, nem lehet mindenkiből klublegenda. Sok játékost eleve a padra igazolnak, „vízhordásra” vagy „tűzoltásra” szánják őket. Írásunk szereplői azonban nem ilyen játékosok voltak, nem véletlenül fizettek értük elképesztő összegeket. Ezeket a labdarúgókat nem egyszer messiásként várták, bízva abban, hogy új aranykorba vezetik majd választott klubjukat, de aranykor helyett végül maximum rozsdás középszert kaptak a szurkolók.

Miután a rendkívül szimpatikusan játszó szenegáliak a negyeddöntőig meneteltek a 2002-es vébén, sőt onnan is csak hosszabbítás után pottyantak ki, várható volt, hogy legjobbjaikat elkapkodják a világbajnokság után. A csapat egyik legtehetségesebb játékosának tartott El Hadji Dioufot még a vébé előtt igazolta le a Liverpool, és a csatár tornán mutatott játéka alapján a szurkolók reménykedve várták a fiatal csatárt.

Úgy tűnt Diouf biztosan megszolgálja majd a bizalmat, meg azt a 15 millió eurót, amit a klub ráköltött. A szezonkezdés nem is alakulhatott volna jobban, rögtön a második fordulóban, a ’Pool első hazai meccsén abban a szezonban, két gólt lőtt a Southamptonnak. Aztán következett a nagy semmi, 2003. márciusban talált be legközelebb a bajnokságban, és ezzel vége is volt. El Hadji Diouf, a szenegáli csapat legjobbja, Pelé szerint a világ legjobb 125 élő focistájának egyike, 55 bajnoki meccsen mindössze 3 gólt volt képes összehozni Liverpoolban, így nem is csoda, hogy két év után előbb kölcsön-, majd egy évre rá véglegesen eladták a Bolton Wanderersnek. Későbbi karrierje sem alakult túl fényesen, de ha a pályán nem is, azon kívül több alkalommal sikerült kitűnnie, például azzal, hogy egy angol bajnokin képes volt leköpni az ellenfél egy 11 éves szurkolóját.

Diouf liverpooli pályafutásáról sokat elárulnak a ritkán finomkodó klublegenda, Jamie Carragher szavai. Carragher szerint valószínűleg Diouf az egyetlen középcsatár a futballtörténelemben, aki képes volt egy teljes szezont gól nélkül lehozni, sőt hozzáállása miatt olyannyira megutáltatta magát társaival – meséli Carragher, hogy az edzéseken minden alkalommal őt választották ki utoljára az egymás elleni csapatmeccsek előtt.

Sir Alex Ferguson 27 éven át tartó regnálása alatt megfordult egy-két felejthető játékos a Manchester Unitednél, de kevesen voltak annyira emlékezetesen felejthetőek, mint Tiago Manuel Dias Correira, alias Bébé.

A portugál szélsőt alig 20 évesen igazolta le a Manchester United, de a hogyanok és miértek máig rejtélyszámba mennek, talán magának Sir Alexnek is. A skót mester ugyanis később bevallotta, a játékost anélkül igazolta le, hogy valaha látta volna játszani. A félresikerült üzletben valószínűleg segédedzője, a szintén portugál Carlos Quieroz lehetett a ludas. Bébé a 2010/2011-es szezonban összesen 7 meccsen lépett pályára, beleértve a hazai és nemzetközi kupákat, majd Sir Alex szép csendben elsüllyesztette a fiatal játékost, kölcsönadva őt a török, majd a portugál bajnokságba. Miután David Moyes átvette a csapatot, Bébét is szélnek eresztették. A még mindig csak 28 éves játékos jelenleg a La Ligában légióskodik, az Eibar csapatát erősíti, több-kevesebb sikerrel.

A portugál szélső Unitedes históriája ékes példája a játékosügynökök hatalmának. Bébé alig egy évvel a manchesteri szerződés előtt, 2009 nyarán kapott először profi szerződést. Bár állítólag jól ment neki az akkor portugál második ligát játszó Estrelánál, a csapat anyagi helyzete miatt egy év után kénytelen volt eladni a játékost. Igen ám, csakhogy Bébé nem kellett senkinek, pedig a sajtóértesülések szerint 125 ezer font körüli összegért kínálgatták. A játékos végül ingyen került az első ligás Vitória de Guimarães, ahol tétmeccsen soha nem lépett pályára, habár a nyári felkészülési meccseken remekül játszott (6 meccs, 5 gól). Ez éppen elég is volt ahhoz, hogy a Bébé játékjogát kezelő cég valahogy rásózza a Unitedre a kallódó játékost 8,8 millió euróért, úgy, hogy a transfermarkt.de adatai szerint a játékos akkori értéke 100 ezer euró körül volt. A játékosügynökök állítólag 3,5 millió eurót kaszíroztak az üzleten. 

Az eddig bemutatott két játékos jóindulattal is csak középszerűnek mondható, de Anelkára ez egyáltalán nem igaz. Wenger egyik legnagyobb felfedezettje 17 évesen került az Arsenalhoz, ahol rövid időn belül a csapat meghatározó játékosa lett, oroszlánrészt vállalt az 1997/1998-as szezon duplázásában (az Arsenal az FA-kupát és a bajnokságot is megnyerte abban az évben). Hiába rúgott a következő szezonban is 17 gólt, a klubnak gyenge éve volt, a sajtó és a szurkolók is Anelkában találták meg az egyik bűnbakot,„Le Sulknak” (magyarul talán Duzzoginak lehetne stílszerűen fordítani) csúfolták a lelátókon és a sajtóban egyaránt.

Kétségtelen, hogy Anelka személyisége, finoman fogalmazva is megosztó volt, szinte mindenütt nehezen jött ki csapattársaival. A Real Madrid is nagy kockázatot vállalt, mikor 1999-ben, klubrekordot jelentő, 35 millió euróért szerződtette a mindössze 21 éves francia csatárt. Öt hónapot kellett várni az első góljára, igaz, azt éppen egy El Clásicón lőtte, s bár később a BL-elődöntőben is betalált a Bayern ellen, de így is 31 meccsen mindössze 7 gólra futotta tőle.

A klubvezetés talán nem is ez miatt vált meg egy év után Anelkától. A francia csatár gyakorlatilag senkivel nem találta meg a közös hangot az öltözőben, többször nyilatkozta, hogy nagyon egyedül érzi magát Madridban, a szavaiból akkoriban gyakran kitűnő „ki ha én nem” hozzáállása csak tovább rontott a helyzeten. Volt, hogy 45 napra eltiltották, mert egyszerűen nem volt hajlandó edzeni, mivel nem a neki tetsző pozícióban kapott helyet. 

Ritkán fordul elő, hogy egy világrekordot érő összegből vásárolt játékossal befürödjön a klubja, de a Real Betisnek ezt is sikerült összehoznia. Mikor a ’98-as vébé után a Betis 31,5 millió euróért leigazolta a brazil balszélsőt, a klubvezetés és a szurkolók számára is úgy tűnt, megfogták az Isten lábát. Nagyobbat nem is tévedhettek volna.

Denílson ugyanis élő szobra lehetne a ki nem teljesedett potenciálnak, hiába lépett 186 meccsen is pályára a Betisben, hiába volt a maga idejében az egyik, ha nem a legjobban cselező játékos a világon, a sokszor öncélú trükköket ritkán követte gól, mindössze 13 találatot jegyzett a csapat színeiben. A klub 2004-es Király-kupa győzelmekor már csak epizódszerepeket kapó brazil végül 2005-ben, 7 év után igazolt tovább, úgy, hogy az aktuális szerződéséből még négy év hátra volt. Következő csapatában, a francia Bordeauxban ugyan nem futott rossz szezont, de a klub képtelen volt fedezni Denílson bérigényét, így egy év után továbbállt Szaúd-Arábiába. Korának egyik legtehetségesebb brazil játékosa, végül a nélkül fejezte be pályafutását, hogy klubszinten bármi számottevőt elért volna.

Ki mással zárhatnánk ezt a rövidke összeállítást, mint Fernando Toressel?! Az Atlético Madrid saját nevelésű játékosa úgy érkezett a Liverpoolba 2007-ben, mint Európa egyik legígéretesebb csatára, a Vörösöknél pedig csak még tovább nőtt az ázsiója. Százkét meccsen 65 alkalommal talált be a klubnál, imádták őt a szurkolók. Torres azonban mégsem volt elégedett, hiába nyilatkozta a szezon elején, hogy maradni akar, a háttérben addig-addig győzködte a klubvezetőket, míg a 2010/2011-es szezon félidejében elengedték a Chelseahez, potom 58,5 millió euróért. Ő volt akkoriban minden idők legdrágább spanyol játékosa, sőt a brit átigazolási rekordot is ő tartotta. A sors pikantériája, hogy éppen korábbi csapata ellen debütált a Kékeknél, a Liverpool 1-0-ra győzött a Stanford Bridge-en.

Torrestől mindenki azt várta Londonban, hogy majd ott folytatja, ahol Liverpoolban abbahagyta, a gólok azonban csak nem akartak jönni. Sokszor már-már komikus módon nem ment a spanyol játékosnak. Ahogy egy angol újságíró oly találóan megfogalmazta, Torres egyetlen lehetőséget sem hagyott ki a Chelseanél, hogy kihagyhasson egy lehetőséget. Az első (fél)szezonjában 18 meccsen mindössze egy gólig jutó csatár sokszor jól láthatóan szenvedett a pályán, s habár voltak jobb periódusai, Bajnokok Ligáját és Európa Ligát is nyert a Chelseavel, távolról sem szolgálta meg az árát. A világ egyik legjobb csatárából, egy legfeljebb közepes játékos lett, nem is csoda, hogy három és fél szezon után a Kékek végül lepasszolták az AC Milannak. Torres végül 34 évesen, idén nyáron szállt ki az európai topfutballból, ugyanis Japánba, a Sagan Tosu csapatába ment levezetni.