A futball visszatért a hazájába

A 66-os vb-re hat pályázat érkezett, de amikor 1960-ban döntött a FIFA, ki legyen a házigazda, Rómában már csak két jelölt maradt, Anglia és az NSZK, Spanyolország ugyanis visszalépett. A vb-selejtezők az afrikai válogatottak bojkottját eredményezte, az ázsiai selejtezőből Észak-Koreának ezáltal csak Ausztráliával kellett megküzdenie, és végül ők jutottak ki Angliába.

A legnagyobb hiányzónak a vb-ezüstérmes Csehszlovákia számított, a favoritok közé pedig a címvédő Brazíliát sorolták, valamint a tokiói olimpia bajnokát, Magyarországot, amely emellett az 1964-es Európai Nemzetek Kupája – vagyis az Európa-bajnokság – bronzérmese volt, de ott voltak az Eb-győztes spanyolok, és a döntő vesztesei is, a szovjetek. Az angolokat ugyancsak az esélyesek között tartották számon.

A tornát július 11. és 30. között rendezték, hét város nyolc stadionjában: London – Wembley és White City –, Manchester, Birmingham, Liverpool, Sheffield, Sunderland és Middlesbrough. Az 1. csoportból az angolok mentek tovább az első helyről kapott gól nélkül, igaz, az első meccsen gól nélküli döntetlent játszottak Uruguayjal.

A dél-amerikaiak szintén továbbjutottak, noha a játékuk nem volt varázslatos, mindenesetre maguk mögé utasították Mexikót és Franciaországot. A 2. csoportban a németek és az argentinok 5-5 ponttal végeztek az élen, előbbiek jobb gólkülönbségüknek köszönhették az első helyet. A spanyolok most sem remekeltek, Svájc pedig 1-9-es gólkülönbséggel utazhatott haza.

A 3. csoportban a címvédő játszott, de az ismét Vicente Feola – az 1958-as vb-győztes csapat kapitánya – által irányított brazilok leszerepeltek. Pelé, Garrincha, Tostão és Jairzinho sem alkottak maradandót. Az első meccsükön még legyőzték Bulgáriát, majd Magyarországtól és Portugáliától is kikaptak.

A portugálok végeztek a négyes élén, a magyarok mögöttük, Bulgária pedig az utolsó helyen. Baróti Lajos már a harmadik vb-n irányította a válogatottat. A portugálok ellen 3:1-es vereséget szenvedtek, de Bene, Farkas János és Mészöly Kálmán találatával 3:1-re legyőzték a címvédőt, majd a bolgárokat is 3:1-re múlták felül.

A 4. csoport a szovjeteké volt, mindenkit elvertek, míg az olaszoknak sikerült visszavágni a chileieknek a négy évvel korábbi 2:0-ért egy újabb 2:0-val, de ez is kevésnek bizonyult a továbbjutáshoz. Észak-Korea meglepetésre döntetlenezett Chilével, majd felülmúlta Olaszországot – az 1:0 is hatalmas siker volt –, és negyeddöntőzhetett. Az olaszok és a chileiek repülhettek haza.

A negyeddöntők Anglia 1:0-s győzelmét hozták Argentína felett, NSZK 4:0-ra kiütötte Uruguayt, míg Portugália 0:3-ról fordított Észak-Korea ellen 5:3-ra Eusébio mesternégyesével. A Magyarország-Szovjetunió 1:2-re végződött. Csiszlenko és Porkujan találatára csak Bene Ferenc tudott válaszolni.

A magyarok jó játékkal rukkoltak elő a tornán, de Grosics után óriási űr maradt a kapusposzton, Szentmihályi Antal és Gelei József is több hibát vétett.

Az NSZK-Szovjetunió elődöntő 2:1-es német sikert eredményezett, Haller és Beckenbauer talált be német részről, míg Porkujan a szovjetektől. Az Anglia-Portugália összecsapás szintén 2:1-gyel ért véget, Bobby Charlton két góljára csak Eusébio tizenegyese volt a felelet, Anglia tehát Nyugat-Németországgal mérkőzhetett a döntőben.

A bronzmeccs az elődöntőkhöz hasonlóan 2:1-re végződött, Eusébio ismét tizenegyesből talált be, Malofejev még egyenlített, majd a Benfica másik csillaga, José Torres a 89. percben eldöntötte a találkozó kimentelét. Eusébio 9 találattal gólkirályi címet szerzett, és bronzig vezette a portugálokat.

Az angolokat már három éve egyengette a siker felé a szövetségi kapitányuk, Alf Ramsey. Ramsey az 1953-as angol-magyaron jobbhátvédként szerepelt, majd edzőként az Ipswich Townt a harmadik vonalból vezette fel az első osztályba, úgy, hogy sorozatban nyerte meg velük mindegyik bajnokságot.

1961-1962-ban az első osztályt is behúzták, ősszel pedig kinevezték a válogatott élére. Az angolok a WM-rendszerről átálltak a 4-3-3-ra, ami valójában 4-1-3-2 volt, és az angol foci legnagyobb sikerét könyvelték el. A németeket Helmut Schön irányította, Uwe Seelerrel az élen.

A döntőt a németek kezdték jobban. A jobbszélső, Helmut Haller a hatodik gólját szerezte, a hosszúba lőtt. Azonban gyorsan egyenlítettek a hazaiak, Geoff Hurst fejese landolt a hálóban. A második félidőben Martin Peters szerzett előnyt az angoloknak, de Wolfgang Weber egy perccel a vége előtt egyenlített egy kusza helyzetet lezárva.

Az angolok kezezést reklamáltak, hiába, következett a hosszabbítás. A 101. percben aztán Hurst egy jobb oldali beadás után közelről vágta a felső lécre, a labda a gólvonal mögé pattant, máig kérdéses azonban, hogy teljes terjedelmével áthaladt-e rajta. Dienst nem látta, a szovjet partjelző, Tofiq Bahramov azonban a vonal mögött látta. A németek hiába könyörögtek, angol előnnyel folytatódott a játék.

Hurst az utolsó percben mesterhármassá érlelte a góljai számát, Anglia pedig 4:2-re nyert. Bobby Moore emelte magasba a Jules Rimet-kupát, Anglia a futball trónjára ült. A vb jelezte, a gólok száma egyre csökken, 2,78 volt ismét a meccsenkénti gólátlag, a támadók száma visszaesett, a hátvédeké ellenben növekedett.