2020. április 26., 17:22

A férfikönny ötven árnyalata

Hiányzik a sport. A művelése meg a követése is. Főleg az utóbbi. Futni, bringázni lehet, a hátsó kertben passzolgatni lehet, de ez csak pótléka egy hajtós, szombat esti focinak. Akár a nosztalgia feneketlen kútjából felhúzott jéghideg víz viszonyul egy nyáresti vébémeccs alatt elfogyasztott csapolt sörhöz az ember kedvenc kocsmájában.

Ha már kocsmák, akkor kocsmafilozófia: szent meggyőződésem, hogy a legtöbb embernek nagy focitornából ugyanúgy csak egy jut, mint nagy szerelemből. Az ilyenekből aztán viszonyítási pont lesz, a (futball)szerelem origója.

Ha elég szerencsés valaki, élete során nagyjából megél 18-20 világbajnokságot és ugyanennyi kontinenstornát. Képek és villanások talán megmaradnak mindegyikről, egy-egy nagy gól, Zidane homloka Materazzi mellkasán, de Jong stoplisa bármely szabadon választott ellenfele arcában, ilyesmik. Lesz azonban egy torna, legfeljebb kettő, amelyik más lesz, amelyik végig elkísér.

Az első világbajnokság, amelyikről dereng valami, az 1994-es amerikai vébé. Vicces, de csak arra emlékszem, hogy a nyitóünnepségen elrontották a koreográfiát.

Az aktuális popsztárnak öt méterről sem sikerült eltalálnia a hétméteres kaput, de az mégis „kettétört”, a közönség meg kifütyülte a show-t.

Meccsekre alig emlékszem, sőt abban sem vagyok biztos, tényleg láttam-e a megnyitót, vagy csak utólag képzelem. Hasonlóan jártam az 1996-os angol kontinenstornával is, a borzasztóan idegesítő „EB-himnuszt” leszámítva, egyetlen árva pillanatra sem emlékszem.

Antirasszista televízió

1998 nyarán kilencéves voltam, csodálatos, tikkasztó meleg hetek voltak azok a nagyanyáméknál, a Duna mellett.

Akkoriban nem nagyon érdekelt még a foci, de mivel a bátyám hét évvel idősebb és – akkor legalábbis – annyival erősebb is volt nálam, nála volt az irányítás. Nézni kellett a franciaországi vébét. Megaláztatásomat csak tetézte, hogy én lettem a távirányító.

Nagyanyámék hatalmas, háromlábú készülékéhez ugyanis ilyesmi nem járt, ráadásul a színek úri luxusáról is le kellett mondanunk. Habár a kép tűéles volt, erről a tetőantenna, a szobaantenna, meg tizennyolc darab apró tekerentyű gondoskodott, színek nem voltak. Pontosabban csak egy, a szürke különböző árnyalatai. Fiatalon megtanultam hát, nem számít, kinek milyen a bőrszíne. A kameruni válogatott kicsit sötétebb szürke volt, mint az osztrák. Ennyi. Nem kellett hozzá FIFA-kampány, a fekete-fehér készülék segítségével egy kilencéves gyerek is idejében nemet mondhatott a rasszizmusra.

Nem is konkrétumokra emlékszem igazán arról a vébéről, hanem hangulatokra. Az esti meccsek alatt besötétedő nagyszobára, öregapám foteljének idegesítő nyikorgására, az ablak elé akasztott pokrócon átszűrődő fény narancs árnyalatára, a nyári konyha hűvöséből behozott üveges kofola ízére („Egy meccs, egy üveg, máskülönben öreganyátok nem győzi cipelni!”).

Máig a franciaországi vébé az egyetlen olyan torna, amelyiknek minden, tévében közvetített meccsét láttam.

A francia–brazil döntő szerintem az utóbbi évtizedek egyik legjobbja volt, de az angol–argentint Owen góljával, vagy a végére teljesen elborult holland–argentin meccs legjobb jeleneteit néhány havonta biztosan újranézem.

Érdekes módon generációm nagy része így van ezzel. Biztos belejátszik az is, hogy a legfogékonyabb éveinkben ért minket a torna, de én csak sajnálni tudom azokat, akik mondjuk a 2004-es görög EB-vel, vagy a 2010-es dél-afrikai vébével voltak kénytelenek elsőként szembesülni.

Emlékbefőttek

Habár rengeteg a közös emlékem apámmal, focimeccs alig van köztük. Haláláig emlegette Irapuatót, a szovjet–magyar 6:0-t. Szegénynek pechje volt, nála az a meccs és az a vébé lett az origó. Ahányszor hívtuk, nézzen velünk valami meccset, mindig elmondta, neki aznap meghalt a foci. Néhány alkalom dereng csak. Például 1997-ben, mikor pótselejtezőt játszhattunk minden idők legjobb világbajnokságáért (ez volt a fent már megénekelt ’98-as francia), a jugók elleni első meccsre odaült a tévé elé. Az első félidő 0:5, a másodikra inkább ki se jött. Attól kezdve akárhányszor focit néztünk a bátyámmal, nem állta meg szó nélkül. Hol a szovjeteket szidta, hol a jugókat, de leginkább a magyar futballposványt.

Végül 2009-ig bírta. A szép emlékű U20-as egyiptomi vébéig. Nem tudom már miért, de a Costa Rica elleni bronzmeccset két tévén néztük, bátyám kinn a nappaliban, mi ketten apámmal bent.

Amikor Koman a legvégén tizenegyesből kiegyenlített, a tévék csúszása miatt nálunk még le sem faultolták, bátyám már ordította, hogy gól. Emlékszem, egyszerre voltunk rá dühösek és boldogok.

Az ifjúsági torna után együtt vártuk a szebb jövőt, s várjuk azóta is. A 2016-os EB-t sajnos már nem érhette meg, nem látta könnyezni a fiait a magyar–osztrákon, és azt sem, ahogy a barátnőik kinevetik őket ezért. Miután Stieber a nyolcvanhetedikben berúgta null-kettőre, Hajdú B.-nek még valahol a harmadik oktáv környékén járt a hangja, mi egymásra néztünk a bátyámmal. Láttam, neki is ott a könny a szemében. Kicsit apánkért is. A lányok persze nem értették. Nem is érthették, nem nézték velünk a tévében, amikor nyolcat kaptunk a hollandoktól. Nem voltak ott az öreg Puskásban, mikor a kilencvennegyedikben Tímár alászaladt a labdának, és Zlatan berúgta (ahogy leírom, ideges leszek tőle). Nem élték velünk végig a Pintér-korszak meccseit. Az a néhány meccs a ’16-os EB-n aztán mindenért kárpótolt.

Jó lenne, ha nem kellene megint harminc évet várni a következő nagy tornára, de ha mégis, azt is kibírjuk valahogy. Ahogy átvészeljük a karanténba zárt futballidényt is.

Addig maradnak az emlékek, marad a YouTube, marad a „be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni”, marad a nosztalgia. Mi, magyar szurkolók hozzá vagyunk szokva ehhez. Az ínséges időkben az emlékekből élünk. Néha egészen kellemes tud lenni. Ahogy egy pohár jéghideg víz.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/16. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.