Tarics Sándor, aki két kézzel lőtte a gólokat
A magyar sportnak számos legendás alakja volt, de Tarics Sándor a maga módján egyedülállónak számított. 1936-ban a berlini olimpián a magyar vízilabdacsapat tagjaként aranyérmet szerzett, és amikor 2011-ben az addig legidősebbnek számító olimpiai bajnok elhunyt ő lépett a helyére. 103 éves koráig, 2016. május 21-én bekövetkezett haláláig ő volt a világ legidősebb olimpiai bajnoka. Életéről, sokoldalú munkásságáról viszonylag keveset tud a magyar közvélemény, hiszen 1948-tól az Egyesült Államokban élt.
Tarics Sándor 1913. szeptember 23-án (106 évvel ezelőtt) Budapesten született. Már gimnazistaként vízilabdázott, bár elmondása szerint nem volt különleges tehetség, de rájött, hogyan tudna egyedi lenni ebben a sportban: megtanult balkézzel is lőni, így mindkét kezét használhatta játék közben és ezzel nemcsak a védőket, hanem a kapusokat is meg tudta téveszteni.
Komjádi Béla figyelt fel az egyik vízipólómeccsen a szemfülességére: az elmélázó kapus kezéből kiütötte a labdát és gólt szerzett a csapatának. Így került a Magyar AC csapatába és lett a válogatott tagja is. Közben Budapesten elvégezte a Műegyetemen az építőmérnöki szakot és főállásban tanársegédként oktatott. A válogatottnak csak hat ízben volt a tagja, de ott volt Berlinben, amikor a csapat a németek legyőzésével olimpiai bajnok lett. Érdekes, hogy Magyarországon csapatával egyszer sem szerzett bajnoki címet. A berlini olimpián egyébként még egy magyar aranyérem megszerzésében játszott fontos szerepet. Harangi Imre ökölvívó barátjának a fejbőre felrepedt a döntőben és fenyegetett az a veszély, hogy az ellenfele majd azt a pontot fogja állandóan támadni, hogy leléptessék. Tarics azt javasolta az edzőnek, hogy úgy kössék be a Harangi fejét, hogy ne derüljön ki, hol is van sérülés. Ezután Harangi már magabiztosan öklözve megnyerte a döntőt.
Befejezve aktív sportpályafutását elsősorban az oktatói munkára összpontosított: 1941-ben amerikai tanulmányúton járt, 1943-ban doktori címet szerzett, majd már a háború után, amerikai kapcsolatainak köszönhetően 1948-ban ösztöndíjasként ismét az Egyesült Államokba utazhatott, és ott le is telepedett, amikor hazájában a kommunisták átvették a hatalmat.
1953-ban a nagyhírű California Institute Technology professzora lett, később a Berkeley Egyetemen tanított. Építőmérnökként is a szokatlan megoldásokat kereste. Olyan épületeket, tetőszerkezeteket tervezett, amelyek első ránézésre instabilnak tűntek, de a pontosan kiszámított alátámasztási helyeknek, az egyedi szerkezeti megoldásoknak köszönhetően még a nagyobb földrengéseknek is ellenálltak. Ő dolgozta ki azokat a „pogácsaszerkezeteket”, amelyek a különböző erőhatásokat, különösen a földrengések során fellépő lengéseket és nyíróerőket csillapították és biztosították az építmények stabilitását. Felismerte, hogy ha a szén és a gumi rétegeket úgy illesztik egymáshoz, hogy minél vékonyabbak legyenek, akkor egy idő után speciális tulajdonságú anyag keletkezik, amely földrengésbiztossá teszi a velük alátámasztott épületeket.
Egyszer megkérdezték tőle, mire büszkébb: a sportsikereire vagy a földrengésbiztos épületeire? Ő nagyon szerényen ezt válaszolta:
