Szőnyi Ferenc hat nappal javította meg a pályacsúcsot

Célba érkezése után két héttel, immár magyar földön beszélgetünk. Milyen fizikai állapotban van most, mennyire sikerült regenerálódnia a 12 500 kilométer letekerése óta?

Két hete szálltam le a kerékpárról Kanadában. Vannak elsődleges regenerálódási jelek és időszakok, és van, ami nehezebben múlik. Talán a korom miatt is van, hogy most lassabb a regenerálódás folyamata, de egyre jobb a helyzet. A célba érés és a hazaérkezés között Kanadában még volt két napom, az elsődleges visszatöltést már ott megkezdtem. A folyadékpótlást, a szénhidrátok visszatöltését. Most már kicsit mozogtam is, tegnap már voltam edzeni. De bizony elég komoly nyomokat hagyott Szőnyi Ferin ez a 12 500 km.

 

Tavaly az indiai szubkontinensen is átkelt, a Himalájától az Indiai-óceánig, majd harmadszor teljesítette a Race Across Americát. Amikor a novemberi, sikeres térdműtétje után beszélgettünk, már tudta, hogy a TransCanada Bike Race lesz a következő versenye. Mennyi ideig érlelte a döntést, hogy elindul a világ leghosszabb önellátó versenyén?

Vívódtam én, nem volt ez egy egyszerű döntés. Tavaly novemberben még volt egy csavareltávolítás a térdemből. (2021-ben, egy mexikói, ötszörös Ironman versenyen, a zárt kerékpáros pályán cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. Szerencsétlen módon épp a májusban műtött jobb térdére esett. A versenyt ennek ellenére teljesítette, de ezt követően a további, korrekciós műtét elkerülhetetlen volt. – a szerk. megj.) Az információgyűjtés után még hosszú hónapokig vívódtam. De aztán letisztult bennem, hogy én erre vágyom, én ezt akarom. Amikor a döntés megszületik, nyilván az ember felesége az első, aki ezt megtudja. Utána a nevezés és a repülőjegy megvásárlása volt a legfontosabb sarokpont, amikor azt mondtam, hogy eldöntöttem, megyünk. A magam ura vagyok, nincsenek különösebb, kényszerítő körülmények az életemben, én döntök arról, hogy mi legyen. De az ember nem mindig vágyik arra, hogy fájjon. És itt a távolság és a szigorú versenyszabályok okán láttam, hogy ez nem lesz fáklyásmenet.

Indián 149 óra alatt biciklizett keresztül. Ez az átlagember számára még úgy-ahogy befogadható időkeret, a 12 500 km viszont megfoghatatlan, van, aki egy évben autóval sem tesz meg ennyit. A fizikai edzéseken túl folytatott valamilyen speciális mentális felkészülést, hogy ez teljesíthető legyen?

Nincs erre egyszerű válasz. Talán az előéletemet tekinthetjük egy nagyon komoly mentális felkészülésnek. A szomorú valóság az, hogy az embert a hétköznapok is edzik. A szorgos hétköznapokat és a társadalmi környezetet nem lehet kirekeszteni az ember életéből. Itt élünk Európa közepén, folyamatos sokkhatások érnek bennünket, és ezek begyűrűznek az életünkbe. Meditációs elvonuláson nem voltam, de a korábbi versenyek és extrém teljesítések mind-mind növelték a mentális kapacitásomat, így elég erősnek éreztem magam.

 

A fényképeken láthattuk a biciklitáskáit, de mit rejtettek ezek? Mit csomagol oda, mikor arra készül, hogy másfél hónapig biciklizni fog?

A kerékpározást tekinthetjük technikai sportnak. Volt egy kialakított technikai koncepcióm, amelyet már a korábbi, olaszországi versenyen teszteltem. Volt a kerékpár maga, és az annak működéséhez kapcsolódó eszközrendszer. És volt a sportoló haladását, illetve a napi feltöltődést segítő eszközrendszer. Az egyik támogatóm, a Kellys Bike adott egy gravel kerékpárt, amit teljes egészében szétszedtünk, és átépítettünk a célnak megfelelően. Vittem magammal pótalkatrészeket, és a javításhoz szükséges eszközöket. Mindenből kettőt, mert az úton mindenféle dolog történhet az emberrel. A táskák rejtették a személyes felszerelést. Nagyon fontos volt a vízhatlan zárás. A kerékpáron szállított felszerelés ki lett egészítve egy hátizsákkal, amelynek szintén megfelelő műszaki paraméterekkel kellett rendelkeznie. Ebben volt a 2,5 literes vízhordó tartályom, amelyből folyamatosan tudtam fogyasztani, és egy cipzáras rekesz, ahol a legfontosabb dolgok voltak, pénz, útlevél, mobiltelefon, ezt is vízhatlanná kellett tenni.

 

Milyen elektronikus eszközöket vitt magával?

Nagyon fontos volt a navigációs rendszer, és mindennemű elektronikus eszközöm, azok perifériáival. Volt egy folyamatosan működő navigációs eszközöm a verseny útvonalával. Mint minden, ez is duplikálva volt, tehát volt tartalékban egy alacsonyabb képességű navigációs rendszer is. Volt egy műholdas kapcsolatra képes mobiltelefon, amely méteres pontossággal követte a mozgásomat, tízpercenként frissülve. Ez mindig megjelent a térképen. Volt egy klasszikus mobilom is, ez a navigációt és a kapcsolattartást is szolgálta, kanadai kártyával. Ezen futott egy helyi, amerikai–kanadai navigációs program. Nagyon fontos volt azonban, hogy mindezeket az eszközöket naponta tölteni is tudjam. Ezenkívül alapvető kerékpáros ruházatot vittem magammal, rövid és hosszú nadrágokat, felsőket, valamint az ezek vízhatlanságát biztosító külső réteget, kamáslit, kabátot; fejvédőt, szemüvegeket. Ételt nem nagyon tudtam magammal vinni, a vázon mindig volt egy kis táska, tele nasikkal. A verseny közben nagyon fontos a szénhidrát-utánpótlás. Kanada ritkán lakott, 30-50-200 kilométerre vannak egymástól a települések, így az élelmiszert mindig ott szereztem be, ahol éppen voltam.

 

Mennyi volt a súlya mindannak, amit most elmondott?

Én olyan 82-83 kilóval mentem ki, a kerékpár felszerelése 12 kg körül volt szárazon. Mindenből igyekeztem a lehető legfiligránabb, legminimálisabb, legkönnyebb dolgokat vinni. Ez elég spártai körülményeket biztosított számomra. A verseny során, mindenestül körülbelül 110 kilót kellett mozgatnom.

 

A nagy tömegversenyek általában a sportolók bevonulásával kezdődnek. De hogyan alakult ez egy olyan versenyen, ahol egyedül indult?

Kanada óriási ország. Egy távoli, észak-nyugati városkában volt a rajt. De Whitehorse-ban is találtam magyarokat, akikkel már korábban felvettem a kapcsolatot. Így június 8-án, reggel 6 órakor ez a kis magyar csapat rajtoltatott.

A versenyszervező jelen volt a rajtnál?

Ő Torontóban él, ami a rajttól hétezer, a céltól meg ötezer kilométerre van. Ebből a szempontból a verseny virtuálisnak tekinthető, de digitális korunkban, az elektronikus eszközök segítségével, könnyen megoldható a nyomon követés.

 

Mindjárt a rajt után belekóstolt a kanadai nyárba, ami leginkább a komáromi ősznek felelt meg. Amikor már a verseny első napjaiban napokig ázott, miközben medvék és farkasok között tekert, milyen lelkiállapotban volt?

A verseny kötelező felszerelése a medvespray, ezt üzembe is helyeztem, hogy tudjam használni, ha kell. A medvét vagy a farkast mi nem igazán ismerjük, tehát még csak nem is tudunk megfelelően félni tőlük, mert nem tudjuk, hogy mire számítsunk. Szerencsére a medve éppen annyira fél az embertől, mint az ember a medvétől, így minden általam látott medve még tisztes távolságból távozott, amikor észlelte, hogy közeledem. Sokkal több problémám volt az agresszív kanadai kutyák „vendégszeretetével”, több tucat kutyatámadást éltem át. Hajnalban 8-10 fok volt, Yukonban napközben is legfeljebb 20 fok körül volt a hőmérséklet. Toronto és Montreal környékén aztán már melegebb volt, időnként harminc fokig is felkúszott a hőmérő higanyszála. Kerékpáron az eső mindig kritikus, és Kanadában hideg esőről beszélünk. Szerencsére az első két-három napon nem esett, utána viszont talán nyolc esős nap is volt, ebből öt-hat olyan, amikor egész nap esett, így órákon át áztam. Ezt el kell fogadni, mint körülményt. Próbálunk ellene védekezni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Maga a verseny nagyon hosszú, a napok is hosszúak, az eső ebben a helyzetben a kibírhatatlan fájdalomig tud fokozódni. Néhány órás esőt sokan kibírnak, de egy erős fizikai aktivitást kívánó napon az egész napon át tartó, 8-10 fokos eső komoly mentális teher is.

 

Korábban említette a ritkás kanadai településszerkezetet. A versenynaplójában is gyakran beszámolt arról, hogy egy-egy faluba érve zárva voltak a boltok, probléma volt élelmiszerhez jutni, önnek viszont be kellett vinni a kalóriákat. Ezeket a helyzeteket a terepen hogyan sikerült megoldani?

Ez nem könnyű, eleinte nem is tudtam, hogy mire számíthatunk. Amikor aztán rájöttem, hogy mindig a nincsre kell számítani, minimális, nagy energiatartalmú táplálékot vettem, csokoládét, magvakat, szárított gyümölcsöt. Amikor viszont egy-egy boltban, benzinkúton volt élelmiszer, bevetettem a „gladiátortáplálkozást”, amit tudtam, megettem. Amikor volt mit, akkor sokat ettem. Egyrészt, mert éhes voltam, így ez könnyen ment, másrészt akkor kell enni, amikor van mit. Az alvások helyszínét is igyekeztem úgy kiválasztani, hogy ott tudjak valamennyi élelmiszert tárolni, és reggel feltöltve induljak tovább. Kialakult a menetrendem: amikor megérkeztem valahova, bevásároltam, felöltődtem, és 2-3-4 órás alvás után folytattam az utat. Mindig mentem, éjszaka is. Vagy akkor érkeztem, vagy, jellemzően, nagyon korán keltem, és akkor folytattam az utam.

 

A szálláshelyeken volt kedve, ideje, módja főzni? Mit evett 46 napon keresztül?

Itt főzésről szó sem lehetett. Talán egyszer sütöttem tojást magamnak. Általában gyorséttermekben, gyorsan ettem, és haladtam tovább. A szállodákban, mire odaértem, az éttermi szolgáltatás már nem mindig volt elérhető, ilyenkor maradtak a boltok, vagy rosszabb esetben az automaták. Sokszor csak hideget tudtam enni, szendvicset, sajtot, sonkát. Rengeteg gyümölcsöt fogyasztottam. Ezek Kanadában jóval később érnek, náluk most volt az eper- és cseresznyeszezon. Ezekből több tíz kilót megettem.

 

A verseny önellátó jellegéből fakadt, hogy most nem kísérte lakóautó. A szálláshelyeket hogyan sikerült lefoglalnia?

Nagyon nagy távolságot tettem meg, 300-400, volt egy alkalom, hogy 500 kilométert is, nem könnyű ilyen távolságokból előre látni, és ennek függvényében szállást foglalni. Ezért ez általában úgy történt, hogy délután 5-6 óra körül próbáltam megtippelni, hogy az elkövetkező 3-4-5 órában hova juthatok el, és ott milyen szálláslehetőségek vannak. Olyan is volt, hogy helyben próbáltam keresni, persze gyakran kaptam nemleges választ. Olyan is volt, hogy nem értem oda, ahol a szállásom lett volna. Előfordult, hogy az egész napomat meg kellett fordítani, 11 órakor foglaltam szállást, és délután négykor indultam tovább, mert olyan messze volt a következő megálló, hogy másként nem értem volna oda.

 

Amikor egy szálloda recepcióján vagy egy benzinkúton elmondta, hogy a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig biciklizik, milyen volt a kanadaiak reakciója?

Az emberekkel kapcsolatban csak pozitív élményekről számolhatok be. Kanada nagy ország, mindenki ismeri a sarokszámokat. Amikor elmondtam, hogy Yukonból jövök és Új-Fundlanra tartok, hát, hogy is mondjam, egyből érdekes személy lettem. A kanadaiak szerették ezt a sztorit. Nemcsak a kerékpárosok, a motorosok és az autósok is. Ugyanakkor utam során mindössze 6-7 kerékpárossal találkoztam, nem nagy divat arrafelé a  távolsági kerékpározás, legalábbis nem tömegsport.

Egy verseny során a sportoló befelé, illetve a célra figyel. A szükségesen túl mennyire sikerült kapcsolatokat kialakítania a helyi lakossággal?

Az internet népe figyelte az előrehaladásomat, így sok-sok magyar családdal sikerült a verseny során is találkoznom, akik kijöttek az útvonal mentére, szurkoltak, fotóztak. Néhány család vendéglátó szeretetét el is fogadhattuk, a versenyszervező engedélyezte két alkalommal a nem kereskedelmi szálláshely igénybevételét, természetesen szigorúan betartva a verseny kereteit. (Hogy mindenkinek egyenlő legyen az esélye, a versenyen csak olyan szálláshelyek jöhetnek szóba, amelyek mindenki számára elérhetőek. Ha magánszemély befogadna egy versenyzőt, nyilatkoznia kell, hogy ugyanezt a lehetőséget mindegyik versenyzőnek biztosítja. Az egyéb szálláshely igénybevételét a szervezőnek jóvá kell hagyni. – a szerk. megj.) Egyébként nagyon pozitív, nemzetépítő dolognak gondolom ezt az utat. A kanadai magyarok nagyon örültek nekem, rengetegen biztattak. A rajtról már beszéltem, de a célban, a saját filmes stábunk mellett egy magyar család is fogadott, akik már tudták, mikor érkezem, így a magyar zászlót lobogtatva vártak a célban. A logisztikai támogatásomra is fel voltak készülve, elvittek magukhoz, ahol ettem, ittam, aludtam a verseny után. Tehát az út egy nemzetépítő tréning is volt.

 

Két „szurkolói csoport" között azonban végtelen távolságokat kellett megtenni. Másfél hónapot a bicikli nyergében töltve mennyire érezte magát egyedül?

Nagyon. Ebből a szempontból a verseny szabályrendszere is nagyon szigorú. Végig egyedül vagy, nem megy elöl autó, nem jön hátul autó, nem támogat senki, magadnak kell meghatározni a kereteket. Ezek olyan keretek, amelyekbe bele kell szokni.

 

Nem akarok a zsebében turkálni, de mennyi pénzt vigyen magával, akit esetleg megihletett a példája, és ön után szeretné csinálni?

Durván húszezer dollár volt a költségvetés.

 

Az eddigi, 51 nap 6 óra pályacsúcsot majdnem egy héttel lefaragta 45 nap 3 órára! Van-e még olyan verseny, ami izgatja?

Persze, vannak még versenyek. Ne becsüljük alá akár egy Balaton-kerülő verseny távját sem. Én mindig nagy tisztelettel tekintettem bármilyen távú verseny teljesítőjére, hisz számára az adott verseny épp olyan kihívás lehet, mint számomra a következő. Nem lettem én másabb attól, hogy ezt teljesítettem. Nincs bennem olyan jellegű teljesítménykényszer, hogy a következő versenynek mindenen túl kell mutatnia. Szerencsére nem sérültem meg, így folytathatom. Vágyom arra, hogy újra elkezdhessem az edzéseket, és még megnyilvánulhassak valamilyen versenyen. Ez bizonyságtétel az élettől, hogy képes voltam rá, és ez fantasztikus dolog.

 

Esetleg látja is már azt a következő versenyt?

Nem, még nem. Rengeteg munkám is van, közel két hónap hiányzik a civil életemből, így most ennek a pótolása zajlik.

 

Az extrém teljesítmények során az ember mindig sokat tanul önmagáról is. Az ön negyven feletti évei bővelkednek extrém teljesítményekben, futva, úszva biciklizve. A TransCanada 12 500 kilométere és 45 napja alatt mi újat tudott meg Szőnyi Ferencről?

Nagyon komoly mentális tréning volt számomra. A középpontjában az elengedés, a „nem sietés” állt. Az, hogy nyugi van, nem kapkodunk, van mindenre idő. Nem kell mindig mindent azonnal lereagálni vagy megoldani, hanem kell egy kis türelmet hagyni a testnek és a léleknek. Nem szabad rohanni az életünkben, és ez különösen igaz egy olyan versenyen, ahol minden egyes rossz döntést azonnal megtorol az élet. A TransCanada nagyon k omoly önuralomra tanított. A legfőbb tanulsága az volt, hogy mindenre van idő. Nyugalom van, szorgalom, felelősség és alázat a távval, illetve a saját testünkkel kapcsolatban.