Közel ötezer „spártai” küzdött Turócszentmárton alatt

Hétvégén zajlott a Spartan Race egyetlen szlovákiai Trifecta Weekendje a turócszentmártoni járásbeli Valcsa községben, a Kis-Fátra festői lejtőin, bár a táj ecsetre kívánkozó szépségébe a dombokon felfelé kaptatva cselédkönyvnyieket köpő résztvevők valószínűleg nem gondoltak bele. De itt álljuk meg egy szóra. Mi az a Spartan Race, mi az a Trifecta, mi az a Trifecta Weekend?

A Spartan Race másfél évtizedes múltra tekint vissza, ami nem nagy idő, mondjuk a maratonfutás vélelmezett létrejöttéhez képest, de erős sportmarketinggel mára egyértelműen a világ legismertebb akadályfutásává tudta pozicionálni magát, és az OCR (Obstacle Course Racing) szinonimájává vált, Közép-Európában legalábbis. Ha megkérünk egy résztvevőt, hogy határozzon meg egy bármilyen egyéb, nem Spartan akadályfutást, amelyet teljesített, általában úgy kezdi, hogy „olyan, mint a Spartan, csak...” A Spartan Race akadályfutásként bekerült a fejekbe és ahogy Weiser István magyar marketingguru mondja, ami egyszer a fejekbe bekerült, azt nem veri ki onnan az isten se.

A Spartan Race alapítója Joe De Sena, aki a Wall Street-i brókerkarriert cserélte versenyszervezésre. A hosszútávfutás nem volt idegen tőle, ő maga is több hosszú vagy ultra távú versenyt teljesített. Volt olyan év, hogy tizennégy Ironman versenyen indult, melynek távját az átlagemberek nagy része legyalogolni sem tudná, legfeljebb az úszásét...

Akadályversenyek természetesen a Spartan Race előtt is voltak, De Sena azonban – nyilván nem függetlenül üzleti előéletétől – a saját projektjét jobban tudta pozicionálni. A brandépítés során nem kizárólag a versenyek sportértékét domborította ki, hanem a felkészülés folyamatát életformaként prezentálta.

Az első Spartan Race 2010-ben volt, az Amerikai Egyesült Államok Vermont tagállamában található Catamount Outdoor Centerben, és mintegy 500-an vettek részt rajta. Az indulóknak a futás mellett különböző mesterséges akadályokat is le kellett küzdeni. Ezek az első versenyen még nem bizonyosan voltak annyira kifinomultak, mint napjainkban, a kötelező sorkatonai szolgálatot még elvégző férfiak számára az alapkiképzésről könnyen ismerősnek tűnhettek.

Az idők során a verseny differenciálódott, különböző típusai alakultak ki. A legrövidebb a Sprint táv (az amerikaiak mindent nagy kezdőbetűvel írnak, ami a magyar helyesírás szempontjából nem helyes, de az íráskép a mi szövegeinkben is ekként vert gyökeret, így az akadémiai jelleg visszaállítására csekély az esély), az 5 kilométeren húsz akadályt kell leküzdeniük a versenyzőknek. Ezt egy átlagos fizikumú felnőtt némi rákészüléssel könnyedén teljesíteni tudja.

Marketingszempontból a relatíve könnyen teljesíthető sprint a „behozó termék”; akit egyszer rabul ejtett a versenyek hangulata, annak innentől már nincs megállás.

A Super táv 10 kilométeres, 25 akadállyal tarkítva, míg a Beast távon már egy félmaratonnyit kell futni, a 21 kilométeres távot legalább 30 akadály nehezíti.

A sikeres teljesítők a célban olyan befutóérmet kapnak, amelyhez egy éremharmad is társul. Ha mindhárom távot lefutják egy éven belül, a mágneses oldalú harmadok egy „egyesítő éremmé” állnak össze, ez az ún. Trifecta. Azoknak a versenyzőknek a kedvéért, akik nem akarják folyamatosan a versenynaptárt bújni, vagy sokat utazni a versenyek után, és – a többi versenyzőhöz képest – lényegesen jobb a kondíciójuk, jött létre a Trifecta Weekend, amikor, aki bírja, mindhárom távot „lezúzhatja” egy hétvége alatt. Aki mindezekkel megbirkózott, akár az Ultra távon is próbára teheti magát, ahol 50 kilométeren legalább 60 akadály várja. A hazai populáció túlnyomó része azonban 50 kilométert kerékpárral sem biztos, hogy meg tud tenni…

A futásban ugyanaz a jó, mint a dohányzásban: akárhányszor újra lehet kezdeni. Az egyetemtől 2014-ig jó párszor elkezdtem futni, amit aztán, hosszabb-rövidebb idő után abba is hagytam. 2014-ben végül elszántam magam, hogy Monspart Sarolta edzésterve alapján készülve, lefutom a félmaratoni távot a Kassai Nemzetközi Békemaratonon. Az akadályfutás úgy jött be a síkfutás térfelére, hogy a felkészülésem során a feleségem képeket mutatott a közösségi médiában egy közös ismerősünkről, aki „olyan versenyen volt, ahol sárban henteregnek”. Megnéztem a képeket, megtetszett a verseny hangulata. Az illető hölgy egy irodai dolgozó volt, mondom, nem tudom, mi ez – a Spartan akkor bontogatta szárnyait térségünkben –, de ha ő lefutotta, lefutom én is. Így kerültem 2014-ben a vehéci Spartan Sprintre, amit az első dombnál meg is bántam, mert a Duna töltésén arra nem lehet felkészülni.

Aztán alkalmanként visszajártam, néha volt, hogy évek is kimaradtak, de mindig kitartottam a legrövidebb táv mellett. Mígnem aztán, mikor 2024-ben Somorján rendeztek Spartan Race-t, beneveztem a középtávra, elvégre Somorjánál ugyanaz a Duna töltés van, mint Komáromnál... Idén ráadásul Komáromban is rendeztek Spartant, lám, az eleddig főként Észak- és Kelet-Szlovákiára fókuszáló szlovákiai franchise belakja lassan „Délt” is, februárban Nagyfödémesen is volt egy futam.

Beastet viszont csak nem akartak valahol a környéken szervezni, így ahhoz, hogy a versennyel való, 11 évnyi kokettálás után, immár jóval közelebb az 50-hez, mint a negyvenhez, végre egyszer meglegyen a leghosszabb táv is, ki kellett lépnem a komfortzónámból, Turócszentmárton alá, az 1800 lelkes Valcsa község melletti sípályára. A Hupikék Törpikékből Dulifuli lelkületével mondtam az autóból kiszállva, hogy mindig is utáltam a sípályákat nem rendeltetésszerűen használni. Télen, sílécen, az igen, de hogy nyáron én kaptassak fel, hisz a sílift láthatóan nem üzemelt…

A Beast napja vasárnapra esett. Mintegy 1100 versenyző állt rajthoz a hideg vízben bővelkedő, 21,2 kilométeresre tervezett, 1300 méternyi szintemelkedéssel járó, 34 akadállyal tarkított pályán. Közülük többen előző nap már lefutották a két rövidebb távot, így a pálya egy részét ismerték, cserébe jóval fáradtabbak voltak. (A Sprint és a Super távú versenyekre elővételben elfogytak a jegyek, hozzávetőleg 1900, illetve 1500 futó állt rajthoz.)

Mindjárt az első kanyar egy csallóközi ember számára futhatatlan meredélyre vitt. Némileg megnyugtatott, hogy itt az egykor szebb napokat is látott bányaváros angyalos címerét büszkén a keblükön viselő privigyei sporttársak is lépésbe váltottak. A pályán a koromhoz és „síkvidékiségemhez” képest elég jól haladtam, nagyjából a terveim szerint. Versenyem a 11. és a 12. km között, az Ape Hanger nevű, cseles, felfelé, majd lefelé ívelő, csak kézzel leküzdendő drótkötéllétárnál pecsételődött meg, ahol is a bal tenyeremen egy jó darabon felszakadt a bőr. Ekkor még előttem volt a táv fele, és az akadályok nagyobb része. Természetesen már nem tudtam úgy fogni, markolni, mint előtte, ez pedig az akadályok egy részénél elengedhetetlen, így néhány büntetőfeladat is tovább lassított. Vérző tenyeremet a pataktól vizes pólómmal borogatva végül a tervezettnél lényegesen rosszabb idővel értem be. A történtekért csak magamat okolhatom: az autóban két pár kesztyű volt, a másik hátizsákomban is egy, ha legalább az egyiket magammal viszem, talán minden másképp történik, de ezen most már kár elmélkedni. A lényeg: sikerült.

Hazaérve Luca lányom – szintén lelkes versenyző – már az előző két éremmel a kezében várt, még a hátizsákom sem tudtam levetni, előbb ki kellett raknunk a Trifectát.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/28. számában.