Kis pénz, kis sport

A milliós fizetések és reklámszerződések világa mellett azonban még a legjobbak esetében sem minden csak a csillogásról szól. A látványsportágon túl ugyanis már korántsem mozognak olyan hatalmas összegek.

A jövő évi olimpián ismét új sportágakat köszönthetünk, de a 2024-es játékok kapcsán már olyan hírek is felröppentek, hogy bizonyos csoportok szívesen látnák az eSportot a programon.

Addig persze még van öt év, ám a trendek egyértelműek. A nyári olimpia pedig hatalmas üzletet jelent, amelynek a modern korhoz is illeszkednie kell.

Az eSport, vagyis az elektronikus sport, a versenyszerű videójátékozás ugyanis óriási népszerűségnek örvend, s ami ennél is fontosabb, hatalmas pénzek mozognak benne. A milliós pénzdíjak természetesen csak a nemzetközi viadalokra jellemzők, de egyre több fiatal hódol ennek a kedvtelésnek világszerte. Természetesen felmerül az alapkérdés, hogy vajon sportnak nevezhetjük-e egyáltalán. Hiszen maguknak a játékosoknak egy része is úgy véli, mindez egy teljesen más világ, és nem való az olimpiára az eSport, hiszen ott az ember fizikai teljesítőképességéről szólnak a küzdelmek.

Másrészt az olimpiai bizottságok leginkább az erőszakos játékok miatt bizonyos változtatásokat szeretnének az eSportban,

a videós kaszabolás ugyanis aligha egyeztethető össze az ötkarikás eszmékkel. Annyi bizonyos, hogy az elkövetkező években még hallunk a témáról, ahogy arról is, milyen módon alakulnak át a hagyományos sportágak, hogy jobban vonzzák a közönséget.

A sportágak fejlődése a nyári játékok mellett a téli sportokat is jócskán átalakította,

elég csak az egyre inkább a sprintszámokra épülő síelésre, vagy a biatlonban a növekvő egyidejű indításos versenyekre gondolni. Egyúttal a magyar sikersportok, az öttusa vagy a kajak-kenu táján is a látvány vált fontossá az olimpián, ehhez pedig a rövidebb versenyszámok kellenek.

A sportolók szempontjából azonban nemcsak az olimpiai részvétel a lényeges, hanem az is, milyen módon tudnak felkészülni.

Úgy tűnik, ezen a téren is a különbségek mélyülését figyelhetjük meg, hiszen amíg néhány látványsportág szintjén óriási összegek forognak, s akár euróban is milliós fizetésekről beszélhetünk havi szinten, addig még a labdajátékok esetében is hatalmas különbségek alakulnak ki.

Elég csak az elmúlt napokban Szlovákiában és Magyarországon zajlott női röplabdára gondolni.

A röplabdás hölgyek például tájainkon nem feltétlenül tudnak a sportból megélni, miközben felveszik a versenyt a nagyobb európai csapatokkal. Hasonló a helyzet a kosárlabdában, nem beszélve a vízilabdáról, az asztaliteniszről, hogy csak néhány olimpiai sportágat említsünk. Éppen ezért nem véletlen, hogy az adott sportágak legjobbjai inkább Ausztriában vagy Németországban, esetleg fizetőképes keleti országokban próbálnak szerencsét az alsóbb osztályokban, ahogy az korábban a labdarúgás területén is nagy divat volt.

Országoktól függetlenül nagy a kihívás, hogy a számítógépes világból a mozgás felé mozdítsák el a fiatalokat.

Többek közt ezért sem lenne jó üzenete, ha az eSport az olimpián is szerepet kapna. A mozgás szeretete viszont csak a dolog egyik oldala, másik kérdés, hogy a tehetséges sportolók számára jövőkép is legyen. Szlovákiában ugyanis továbbra is azt tapasztaljuk, hogy bár a fiatal atléták, birkózók, vagy más sportolók 18-19 éves korukra rengeteg sikert érhetnek el, még a legjobbak számára is nagy probléma, hogy felnőttkoruk elején, amikor már a jövőjüket kellene megalapozni, egyszerre csak egyedül maradnak.

Éppen ezért fontos, hogy az utánpótlásnevelő együttesek után át tudjanak lépni a sportpályafutásukat folytatni kívánók a felnőttek közé is.

A sportvezetők ezért helyeznek egyre nagyobb hangsúlyt az ifjúsági sportversenyekre, amelyek már kis olimpiaként működnek, s az egyes korosztályok össze tudják mérni magukat egy nagyobb sporteseményen.

Sok sportágban ugyanis hatalmas, leküzdhetetlen különbség van egy 18-20 éves és egy 25 éves sportoló fizikai és mentális felkészültsége között.

És ha a fiatalok folyton csak a kudarccal találkoznak, akkor feladják, pedig csak időre volna szükség. Arra, ami olyan nagy érték napjainkban, és mégsem becsüljük meg. A felnőttklubok hiánya ugyanakkor általános jelenség, főleg akkor, amikor a létezők is sok esetben pénzhiányban működnek, néhány ember lelkesedésének köszönhetően.

Pedig vannak lehetőségek, amint a dunaszerdahelyi női kézilabda is mutatja, amely gazdag múlttal rendelkezik, de az elmúlt bő évtizedben az utánpótlás révén ért el sikereket. Három évvel ezelőtt aztán a két klub egyesült, s az önkormányzat és a szülők hathatós támogatásával női csapatot alakítottak, hogy a tehetséges fiataljaik ne fejezzék be a kézilabdát. A 2. ligából folyamatos munkával két osztályt léptek előre, s éppen az elmúlt hétvégén kezdték meg első szezonjukat a cseh–szlovák ligában.

Persze esetükben is nagy kihívás, hogy amatőr csapat miképp tud profi klubbá válni, hiszen a mindennapi működés a játékosok fizetése nélkül is hatalmas költségeket emészt fel, elég csak az utazásra, a felkészülésre gondolni.

A profizmus kérdése tehát csak egy a sportot érintő kihívások közül.

Először is a megfelelő hátteret kellene kiépíteni, amelynek első alapjait az elmúlt években láthattuk Szlovákiában, hiszen végre modernebb stadionok épültek. De még a foci és a hoki háza táján is nagyon kevés a pozitív példa, miközben számtalan sportágban továbbra is a kommunizmus idejéből maradt létesítményekben kell a jövő bajnokainak nevelkedniük.

Az írás megjelent a Magyar7 2019/36. számában.