Hogy mit adott a sport? Mindent! - interjú Ekler Lucával
Amikor Ekler Lucával találkoztam, az első, ami feltűnt, a mosolya. Egy mosoly, amely mögött óriási kitartás, elszántság és végtelen hit húzódik meg, nemcsak a sportban, hanem az életben is. Paralimpiai bajnokként nem csupán a pályán, de a mindennapokban is példakép, hiszen Luca története arról szól, hogyan lehet minden nehézséget leküzdve valóra váltani az álmot. A sport iránti szenvedélye, a versenyeken mutatott tehetsége és ereje a paralimpiai aranyéremmel beírta nevét a parasport nagykönyvébe, de a szívekbe is. Az alázat, amellyel céljai felé halad, és az emberekhez való hozzáállása is különlegessé teszi a fiatal parasportolót. Ebben az interjúban Luca megosztja velünk útjának történetét a győzelemig, és beszél arról a belső erőről, amely mindannyiunk számára ösztönzésként szolgálhat.
Luca, a tisztánlátás érdekében mondd el az olvasóinknak, mi történt veled tízéves korodban, mert nem feltétlenül tudja mindenki.
A stroke következtében lebénult a bal oldalam. Egy iskolai fociedzésen lettem nagyon rosszul, elkezdett fájni a fejem, bevittek a kórházba, ahol fokozatosan, pár nap alatt lebénult a bal oldalam.
Nyilván eljutunk majd a sportolói sikereidhez, de kérlek, segíts nekünk abban, hogy elképzelhessük, mit élt át az a tízéves kislány, aki egyik nap még az átlagos tízévesek életét élte és másnap meg egy kórházi ágyon találta magát?
Így, ennyi év távlatából már nehéz visszatekinteni, de azt gondolom, nemcsak az idő szépítette meg, és nemcsak a sport meg az elmúlt évek sikerei, hanem az, hogy a családom mindig mellettem volt. Nekik köszönhetően a kórházban töltött időszak és az azt követő hosszú rehabilitáció nem hagyott negatív és mély nyomot bennem.
Mikor érezted azt, hogy valami nagyon nagy baj történik?
Alapból nem voltam nyavalygós gyerek, viszont annyira fájt a fejem, hogy muszáj volt kimennem az edzésről, először leültem, majd amikor nem tudtam ülni, akkor lefeküdtem, de én igazából akkor sem éreztem, hogy valami nagy baj lenne. Folyamatosan kérdéseket tettek föl nekem és nem is értettem, hogy miért ne tudnék rájuk válaszolni. Amikor viszont édesanyám arca beúszott a képbe, már ami akkor még eljutott hozzám, akkor éreztem, hogy itt valami nincsen rendben. Ami még megmaradt az emlékezetemben, hogy zörgött alattam a hordágy, amin kitoltak az iskolából, meg egy villanás, ami megvan a mentőautó belsejéből. Viszont a következő emlékem már az, hogy reggel próbáltam volna felkelni, de a bal oldalam le volt bénulva.
Hogyan magyarázzák ezt egy tízévesnek, hogy mi történik vele?
Valahogy sikerült. Az volt a legjobb, hogy nem próbálták meg elkendőzni, velem is tudtak erről ugyanúgy beszélni, mert igazából ezen nincs mit szépíteni. Szerintem ezt nem tudod jobban elmondani, nem tudod finomítani, mert ez egy olyan állapot, amit ilyen fiatalon hála istennek fizioterápiával, gyógytornával, gyógyszeres kezeléssel az esetemben lehetett javítani. Nyilván, ahogy idősödik az ember, egyre nehezebb, mert nem ugyanolyanok a regenerációs folyamatok. Én ilyen szempontból szerencsés voltam, de ugyanakkor ott volt az, hogy nem tudták, egy ilyen fiatalnál mondjuk milyen adagokkal, milyen gyógyszerekkel kezeljenek. Az elején nem is voltak biztosak abban az orvosok, hogy mi történt velem.
Akkor abszolút úgy álltál hozzá, hogy te ebből biztosan kijössz, hogy ez csak egy állapot, és idő kérdése, mikor leszel újra a régi?
Igazából gyerekként ez nem volt kérdés, mert én azt szerettem volna, hogy visszatérhessek a korábbi életemhez, a barátaimhoz, az iskolába, az edzésekre. Nekem addig tényleg az volt a megszokott. Viszont az, hogy ott ültem minden nap a kórházban, jártam a különböző kezelésekre, szedtem a gyógyszereimet, vizsgálatokon vettem részt, az nem olyan volt, ami egy gyereket leköt. Nyilván tudtam, ahhoz, hogy visszamehessek, ezt meg kell csinálnom, de ez inkább eszköz volt, hogy elérjem a célomat, hogy újra egy átlagos gyerek lehessek. Nos, talán az már sosem lettem.
Mikor szembesültél azzal, hogy valószínűleg ez egy rögösebb út lesz?
Szerencsére nagyon befogadó osztályom volt, és ez a gimnáziumban majd az egyetemen sem változott. Nem kezeltek egyáltalán másképpen, inkább kíváncsiak voltak. Én meg úgy voltam vele, hogy mindig szívesen meséltem, mert a családomnak és a hozzám közel állóknak köszönhetően nem maradtak negatív élményeim. Fontosnak tartottam és a mai napig így vagyok vele, hogy erről beszéljünk, mert ez nem mindennapi történet.
Az biztos! Hogyan kezelted, amikor mégis azt érzékelted, hogy „különlegességként” tekintenek rád?
Nyilván az iskolában furcsa volt és helyre kellett rakni dolgokat. Attól nem lettem más, hogy megváltozott az állapotom és már a fogyatékkal élők csoportjába tartozom. Miután ezt mindenki megértette és látta, hogy nem változtam azon túl, hogy az állapotom változott, valamennyire visszatért minden abba a bizonyos kerékvágásba.
Nem változtál… Úgy érzed, hogy nem változtál?
Szerintem akkor nem változtam, viszont az utána következő években, amikor része lett az életemnek a parasport, rengeteget változtam.
Hogyan jelent meg a parasport az életedben?
A véletlennek köszönhetően, 2017-ben. Azon a nyáron, amikor jelentkeztem az egyetemre, néztük édesanyámmal a televízióban az atlétikai világbajnokságot Londonból. Én akkor már atletizáltam az épek között. Pár nap múlva megint kapcsolgattuk a tévét és azt láttuk, hogy megint atlétika megy. Nem értettük, hogy ez hogyan lehetséges. Ráadásul két magyar középtávfutó versenyzett, a Biacsi testvérek és akkor vettük észre, hogy ez a paraatlétikai világbajnokság, ami ugye követte az épek világbajnokságát. Ott vetődött fel bennem, vagy bennünk, talán én is versenyezhetnék itt, lehet, hogy számomra is van egy kategória, ahol indulhatnék.
Nyilván komoly szerepe van az életedben a sportnak, hiszen fociedzésekre jártál, és említetted, hogy előtte atletizáltál is.
Nagyon sportos családban nőttem fel, a nagypapám labdarúgó volt, valamint három nagyszülőm is testnevelő tanárként dolgozott. A szüleim nem kapcsolódtak ilyen szinten a sporthoz, viszont a mai napig nagyon sportos életet élnek. Tényleg minden hétvégén mentünk valahova, mindig volt valamilyen sportos program.
Ehhez nyilván kellett a jó szervezés, mert három testvérem van, tehát, hogy mindenki eljusson az edzésekre, a zeneiskolába, de szerintem az volt benne a legjobb, hogy semmi sem volt kényszer.
Miért pont az atlétika?
A stroke előtt én versenyszerűen teniszeztem, meg fociedzésekre is jártam az iskolában, viszont ezt nem tudtam a bénulásomat követően azon a szinten folytatni, hiszen egy balkezes fonákhoz mindkét kezünkre szükség van és az nekem már nem ment. Nagyon szerettem teniszezni, de már nem tudtam úgy játszani, és következett egy rövidebb útkeresés. Kipróbáltam többféle sportágat, elmentem szertornázni, röplabdázni, visszamentem focizni is, de valahogy egyik sem volt az igazi. Édesapám atléta volt, elmentem vele egy edzésre, és végül ott maradtam.
Azt mondtad, 2017-ben tévénézés közben jött az ötlet, és 2021-ben meg már elhoztad az aranyat Tokióból. Mivel, hogyan telt az a négy év?
2018-ban egy nemzetközi világkupaversenyen kaptam meg a kategóriámat, és abban az évben a nemzetközi versenyeken elért eredményeim alapján meghívtak az Európa-bajnokságra, Berlinbe. Ez volt az első nagyobb versenyem a távolugrásban, ahol győzni tudtam, majd ezt követően 2019-ben Dubaiban volt a világbajnokság, ahol megszereztem a kvalifikációt és a kvótát a tokiói paralimpiára. Nálunk úgy van a kvalifikáció, hogy az első négyben kell végezni és akkor megvan a kvóta a következő paralimpiai játékokra. Ez sikerült, és paralimpiai bajnokként jöttem haza. Ez volt az álmom.
Fel tudtad dolgozni ezeket a gyorsan jövő sikereket?
Szerintem kell egy ciklus minden ilyen eredmény feldolgozásához. Mondjuk úgy, hogy a tokióit már sikerült, a párizsihoz még lehet, hogy kell egy kis idő.
Mit éreztél akkor, amikor ezeket a nagy versenyeket sorra nyerted? Milyen visszaigazolás volt ez neked?
Egy olyan közösségben és egy olyan térben versenyezhettem, ahol jól éreztem magam és ahol maximálisan otthon lehettem.
Mit adott, vagy mit ad neked a sport a mai napig?
Arra gondoltam, hogy még nem tudom mi, de valami vár rám, ám még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a parasport lesz, és végtelenül hálás vagyok, hogy így alakult.
Mi ad neked erőt a mindennapokhoz?
Talán a céljaimat mondanám, de igazából nagyon szeretem azt, amit csinálok, és ez teszi könnyebbé az edzéseket. Szóval minden nap szívesen megyek le a pályára. Nyilván nekem is vannak nehezebb napjaim, de tényleg szeretem ezt a sportágat. Szeretek futni, szeretek ugrani és nagyon ösztönöz az, hogy megtudjam, hol van a teljesítményemnek a határa, ha egyáltalán van ilyen. Ezt feszegetem napról napra, versenyről versenyre, és ez tart mozgásban.
Szerinted milyen a fogyatékkal élők társadalmi megítélése manapság Magyarországon, szűkebb, illetve tágabb régiónkban, vagy a nagyvilágban?
Szerintem azért is fontos, hogy élsportolók elmeséljék a történetüket, mert rajtuk keresztül sokkal közelebb tudnak kerülni az emberek a fogyatékkal élő emberek közösségéhez, és ugye ezt nem tanítják az iskolában. Ha valakinek nincs érintettsége, akár családtagja, barátja vagy bármilyen kapcsolata révén a fogyatékossággal és a parasporttal, akkor szerintem ez a világ kicsit rejtve marad előtte.
Sose tartottad megbélyegzésnek, hogy a fogyatékkal élők közé tartozol?
Egyáltalán nem, büszke vagyok rá.
Hogyha bármit megváltoztathatnál a sorsodon, akkor mi lenne az? Van-e egyáltalán olyan?
Korábban hosszú ideig talán azt válaszoltam volna, hogy változtatnék rajta. Viszont ahogy alakult az életem, ahogy én is fejlődtem, most azt mondom, így utólag nem nyúlnék bele semmibe, mert azok a kudarcok és sikerek formáltak azzá, aki most vagyok.
Mit üzennél annak a fogyatékkal élőnek, aki olvassa ezeket a sorokat?
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/44. számában.