Fucsovics Márton: A legfontosabb fejben megtartani az egyensúlyt

Már öt esztendősen elkezdtél teniszezni. Hogyan kerültél a tenisz közelébe ilyen fiatalon, mesélnél erről?

Egy közös családi síelés alkalmával egyik ismerősünk ajánlotta a szüleimnek, hogy a szülővárosomban, Nyíregyházán tenisztanfolyam indul gyerekeknek. Így elvittek Gyuricsku Enikőhöz, aki akkor kezdett edzősködni, és gyerekeket tanított. Akkor már volt egy kisebb méretű saját ütőm, amit valakitől ajándékba kaptam, és otthon a lakásban “falaztam” vele. Onnantól kezdve pedig a nyíregyházi Bujtosi Szabadidő Csarnok igazi nagy teniszpályáján játszhattam, és ez nagy öröm volt egy kisgyereknek. Ennek a helynek aztán a későbbiekben még további jelentősége lett az életemben.

Már nagyon fiatalon megmutatkozott a tehetséged, de nemcsak a teniszben, hanem a kosárlabdában is. Végül miért a teniszt választottad?

Az általános iskolás éveim alatt teniszeztem, kosárlabdáztam és fociztam is párhuzamosan. Ma sem értem, hogy a szüleim hogyan bírták ezt energiával. Szinte minden nap vittek valamilyen edzésre vagy versenyre. Magát a versenyzést szerettem nagyon, hogy mindig jobb legyek valakinél. Ma már tudom, a versenyzésben az a legjobb, ha jobb vagy az előző napi vagy heti teljesítményednél. Nem tudom már pontosan miért, de a végén csak a tenisz maradt, talán az iskola miatt. A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy az edzések mellett “rendesen” járjak iskolába és tanuljak, ez pedig háromféle sportág űzése mellett lehetetlenség volt.

Mikor tudatosult benned, hogy profi teniszező szeretnél lenni? A tenisz nem egy olcsó sport, szüleid mit szóltak ehhez a döntésedhez?

A szüleim mindenben támogattak, és soha nem erőltettek rám semmit. Édesapám kilincselt a szponzoroknál, támogatókat keresett nekem, hogy a legjobb edzőkkel és partnerekkel tudjak fejlődni. Persze szükség volt a jó eredményeimre, amit különböző hazai és nemzetközi versenyeken értem el. 12 évesen gyerekkori jóbarátommal és játékostársammal Gödry Leventével a franciaországi Auray-ban egy rangos gyerekversenyen vettünk részt, amit meg is nyertem. Az volt az első nemzetközi trófeám, amit sok világsztár teniszező is megnyert előttem. Levente családja és Nándori Attila mellett főleg az akkori nyíregyházi teniszklubnak köszönhetek nagyon sokat, melynek támogatásával és segítségével 15 évesen kijutottam a stuttgarti FLTA akadémiára.  Sokan mondták már akkor, milyen tehetséges vagyok, de én sosem vettem róla tudomást, csak egyszerűen szerettem ütni a labdát. Voltak sikereim és kudarcaim is, de valójában mindig a teniszpályán tudtam igazán önmagam lenni. Ezzel pedig belesodortam magam abba, hogy majd később profi teniszezőként képzeljem el a jövőmet. Nekem ez tetszett, voltak példaképeim: Mark Philippoussis és az akkor berobbanó Lleyton Hewitt. Követtem a meccseiket, még a sapkát is úgy hordtam, ahogy Hewitt: hátra fordítva, hozzájuk szerettem volna hasonlítani. 

A többi sporthoz hasonlóan, nagyon hosszú út és sok munka vezetett oda, ahova sikerült eljutnod. Az első lépés a Future- és Challenger-tornákon való szereplés. Hogyan emlékszel vissza életed első nemzetközi versenyére?

A stuttgarti akadémián az volt az elképzelés, hogy a junior versenyeket teljesen kihagyom, csak felnőtt ITF versenyeken indulok. 16 évesen Németországban így szereztem meg az első ATP pontomat és ezzel fölkerültem a világranglistára. De még éretlen kamaszként rosszul érintettek a vereségek, nem volt sikerélményem, időnként edzeni se volt kedvem. Ezért a menedzseremmel, Joó Györggyel, akit atyai jóbarátomnak tartok, és a német edzőimmel átbeszéltük, mégis jobb lenne, ha visszatérnék a junior versenyekhez. 17 évesen a 811. helyről indultam a junior ranglistán tavasszal, egymás után nyertem három vagy négy junior ITF tornát, és még ugyanabban az évben alanyi jogon nevezhettem a US Openre juniorban egyéniben és párosban is. 

Mielőtt a felnőttek között indultál, a juniorok között is letetted a névjegyed. 2009 júliusában ezüstérmet szereztél a tizennyolc éven aluliak Európa-bajnokságán egyéniben, valamint 2009 szeptemberében a tajvani Cseng Peng Hszie oldalán megnyerted a US Open junior páros versenyét. Hogyan élted meg ezeket a kezdeti sikereket?

Nagyon jókor jöttek nekem ezek a sikerek, mivel otthonról gyakorlatilag gyerekként elköltöztem, és a családom nélkül egy idegen országban éltem 19 éves koromig. Ritkán láttam őket, de azt hiszem, ez is kellett ahhoz, hogy teljesen a teniszre, az edzésekre tudjak koncentrálni.

2010 márciusában a Tallinnban rendezett Észtország elleni Davis-kupa találkozón debütáltál a magyar válogatottban. Milyen érzés volt először pályára lépni nemzeti színekben? 

Büszkeséggel töltött el, hogy nemcsak “vízhordó” fiúként számítottak rám a csapatban, hanem már játszhattam is, igaz még nem valódi tétmeccsen. A válogatott csapattal való szereplést csak nagyon kivételes okból hagytam ki az elmúlt 10 évben.

A junior fiúk között első ízben nyert magyar teniszező Wimbledonban, melyet szettveszteség nélkül sikerült megnyerned. Hogyan emlékszel erre a tornagyőzelemre?

Mielőtt kimentem Londonba, a felkészülésem szinte csak abból állt, hogy a szervát gyakoroltam, amit kosárból ütöttem órákon keresztül. Emlékszem, 13. kiemelt voltam a junior főtáblán, meccsről meccsre egyre jobban adogattam, egyre jobban ment a játék, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a döntőben vagyok. Mitchell ellen már azelőtt Melbourne-ben is nyertem, de ez most mégis egy wimbledoni döntő volt a centerpályán - ott, ahol a „nagyok” is játszottak, és sikerült 6:4, 6:4-re újra legyőzni. Hatalmas eredmény volt ez juniorként is, a győzteseket felsoroló tabellán a tenisz szentélyében most már örökre ott a nevem.

A történelmi sikert követően világelső lettél a juniorok között, amire szintén nem volt még példa a magyar tenisz történetében. Ilyen fiatalon ezek a sikerek mennyire voltak motiválóak számodra?

Számomra nagy motiváció volt, ismert lettem, de így utólag már úgy látom, meg is zavart. A további célok a junior pályafutásom után nem voltak tisztán kitűzve, így a megvalósításuk is hagyott kívánni valót. A stuttgarti akadémián lejárt a szerződésem, hazajöttem. Elkezdtem az ún. ITF, vagyis a legalsó osztályozású tenisztornákra utazni Kambodzsától kezdve a szomszédos Boszniáig, több-kevesebb sikerrel. Öt vagy hat döntőt játszottam szerte a világban, de egyetlen ITF-trófeám sincsen.

2011 februárjában betöltötted 19. életévedet, így már a junior versenyeken nem indulhattál. Milyen célokkal vágtál neki a felnőtt versenyeknek?

Naiv és egyben irreális céljaim voltak. Azt hittem, ugyanolyan minőségű és mennyiségű edzésmunkával nyílegyenesen haladhatok a TOP 100 felé. Senki nem mondta, hogy ez más kávéház, és egy idő után a lehetőségeim is kezdtek beszűkülni. Csak a családom, néhány barátom és a menedzserem, Joó György álltak mellettem, de ez még vajmi kevés volt a profizmushoz. Most már kívülről látom, hogyan építenek fel egy fiatal tehetséget a spanyolok vagy például a kanadaiak. Nekem a valóság teljesen másról szólt, az én “építkezésem” másként alakult. Voltak segítőim Hornok Miklós személyében, illetve a szlovákiai Jan Solčánival dolgoztunk együtt. Akkor már játszottam Challenger- és ATP-torna selejtezőkben, de az igazi áttöréstől még messze voltam fizikailag és mentálisan is.

Hogyan viselted a felnőtt versenyekre való áttérést a kezdetekben?

Valahogy úgy, ahogy arra az előző válaszokban is kitértem, sok örömöm nem volt benne.

Nehéz és egyben küzdelmes év volt számodra a 2011-es esztendő. Hornok Miklós akkori szövetségi kapitány a Davis-kupa csapatból is kitett rossz hozzáállás miatt. Ez mennyire viselt meg, illetve min változtattál ezek után?

19 éves voltam, és mindenféle szakmai koncepciót nélkülözve hazajöttem Nyíregyházára, nem volt irány, én meg úgy voltam vele, nem szeretnék többet távol lenni a családomtól, a barátaimtól. Ezért néhány hónapig úgy éltem az életemet, mint sok korombeli fiatal, aki tanul vagy dolgozik. Csak a határtalan szabadság töltötte ki a napjaimat Stuttgart után. Még az is felmerült bennem, hogy abbahagyom a teniszt. Ezt az akkori szövetségi kapitány rossz hozzáállásnak titulálta, és nevelési célzattal kitett a válogatottból. Ezt követően két hónapig ütőt sem vettem a kezembe. Nekem akkor szükségem volt erre, egyedül csak arra nem készültem fel a wimbledoni siker után, hogy az a serleg engem most már valamire kötelez. Ahány sportoló, annyi féle életút. Engem 20 évesen az éjszaka császárának is kikiáltottak, ma már tudom, hogy ez nevetségesen el volt túlozva. Valójában nem volt előttem hasonló játékos idehaza, és ezzel feladtam a sportág itthoni szakembereinek a leckét. Két hónap múlva azonban az engem ért pofonok után ismét versenyezni kezdtem, sokat utaztam egyedül is a tornákra, akkor kötöttem barátságot a később US Open-győztes Dominik Thiemmel. Neki akkor már komoly stábja volt, Bécsben edzett a lett Gulbissal, sokat beszélgettünk. Mondtam neki, nincs hol edzenem, és nem érzem jól magam a bőrömben. Hívott, hogy menjek Bécsbe vagy Nizzába az ISP (azóta Mouratouglou) akadémiára edzeni. A Riviérán a mediterrán éghajlat, a mindig laza francia hangulat egyből megtetszett, nagyon jó edzőim voltak. Többek között Olivier Tauma, akinek nagyon sokat köszönhetek. Nemcsak az edzéseimet irányította, hanem sokat segített az ottani életbe is beilleszkedni. Barátok lettünk, sok barátot is szereztem, mindez újra motivációt adott. Öt hetet töltöttem kinn először, aztán egyből egy francia 10.000 dolláros ITF tornán döntőt játszottam, amit fel kellett adnom csípősérülés miatt, ami valószínű, a hirtelen sorozatterheléstől jött elő. Nagyon meg akartam mutatni az akadémiának is, és magamnak is bizonyítani akartam, hogy odavaló vagyok. Nagyon élveztem a játékot, és mindent, amit ott tanulhattam, ez egy új iskola volt számomra. Három évet töltöttem a nizzai akadémián, ez idő alatt két Challanger-tornát nyertem, bekerültem a legjobb 200-ba a ranglistán, ahol már lőtávolba kerültek a Grand Slam-selejtezők is. Tizenötször próbálkoztam feljutni a főtáblára, de csak egyszer, 2016-ban sikerült a három fordulós kvalifikációban nyernem. Kemény volt azt a szintet elérni. 

Első top 100-as elleni sikeredet a felnőttek között éppen a Davis-kupában szerezted meg a lett Ernest Gulbis ellen, valamint ezek után először kvalifikáltál ATP-torna főtáblájára. Hogyan élted meg a felnőttek között ezek a sikereket?

Valóban, azt az összecsapást éppen Nyíregyházán, a szülővárosomban, ugyanabban a létesítményben rendezték meg, ahova annak idején ötévesen beírattak teniszezni. Sok néző előtt, az óvónéniktől kezdve szinte mindenki ott volt, aki ismert, igazán felemelő volt. 540. voltam az ATP-ranglistán, Gulbis meg a 80. Hát igen, az elég nagy siker volt, az volt az első ötszettes győzelmem. 

Mint minden élsportoló életében neked is vannak hullámvölgyeid, ezek mennyire viselnek meg mentálisan? Hogyan sikerül túllendülnöd a holtponton?

Úgy élem meg, mint mindenki más. A sikerek és a kudarcok egyformán jellemzik a pályafutásomat, ugyanúgy ahogy a magánéletemet. Egyik a másik nélkül nem létezhet, szorosan összefüggnek. Szeretem, ha biztonságos légkör vesz körül, amiben csak a teniszre koncentrálhatok, és azt, hogy az esetleges nehézségek vagy hullámvölgyek esetén a magánéletben fel tudjak töltődni. Ez nagyon fontos alapelv az élsportnál, akárcsak az autóknál, amiknek nagy szerelmese vagyok, hogy a kifogyott tankot föl kell tölteni minőségi üzemanyaggal. 

Az első tornagyőzelem minden teniszező életében mérföldkőnek számít. Hogyan emlékszel vissza az első győzelmedre?

Olival (Olivier Tauma) voltam egy salakpályás kínai Challengeren, Anningban. Mérföldkő volt, 80 ATP pont járt érte és elég komoly pénzdíj is, plusz az ottani kínai közönség szó szerint majd szétszedett. Akkor éreztem meg először a klasszikus értelemben vett népszerűséget, 21 évesen. A sztorihoz tartozik még, hogy amíg lejátszottam a döntőt, a szállodában közben eltűnt az útlevelem, és csak konzuli segítséggel sikerült hazautaznom. Szerencsére még azóta sem derült ki, hogy él-e valahol a Távol-Keleten valaki az én személyazonosságommal.

Az első tornagyőzelem után stabilan a TOP 200 legjobb teniszező között jegyeztek a ranglistán. A folyamatos fejlődés mennyire sarkallt arra, hogy még többet dolgozz?

2016-ban nem hosszabbítottam szerződést az ISP akadémiával. Csábítottak haza, ami vagy egy új szerelem, vagy egy új ajánlat volt, már igazán nem is emlékszem rá. Úgy gondoltam, a TOP 100 felé vezető utat itthon fogom megtalálni, és hozzá azt az embert is, akit keresek, Sávolt Attila személyében. A menedzseremmel szerettünk volna kapcsolatot találni Attilához, aki TOP 100-as teniszező volt, ismerte az ATP Tour világát, a helyszíneket, az edzőket, a játékosokat. Tudtam, hogy ő képes lesz engem inspirálni, neki mindent elhiszek, és mindent megcsinálok az edzésen. Atti feszes tempót diktált, ütemezetten dolgoztunk, mérnöki pontossággal edzésről edzésre, versenyről versenyre, aminek meg is lett az eredménye. Új szemléletet alakított ki bennem, azt, hogy először a munka, aztán az eredmény. Amióta szétváltak az útjaink, azóta is ezt követem. Jó edző-játékos párost alkottunk, mindenütt üdvözöltek bennünket, örültek nekünk a tornákon. 

A 2016-os év vízválasztó volt, hiszen a US Openen, első Grand Slam tornádon indultál. Milyen emlékekkel gondolsz vissza az első nagy tornádra, ami ugyebár a tenisz csúcsának számít?

Említettem, hogy folyamatosan, éveken keresztül ott voltam a Grand Slam selejtezőkben. Próbálkoztam kisebb nagyobb sikerrel, és a tizenhatodik (!) alkalommal sikerült New Yorkban a US Openen. A főtáblán a spanyol Nikolas Almagroval játszottam, és sima 3 szettben kikaptam. Mindezek ellenére mégis ez volt az első közös nagy sikerünk Attilával, amit később több is követett. Egy év múlva, 2017 nyarán átléptem a bűvös határt, ahová gyerekkorom óta vágytam, hiszen hosszú éveken keresztül minden este azzal feküdtem le, és reggel azzal ébredtem, hogy egyszer top játékos leszek, mint a példaképeim.

Teniszezőként sok országban és városban megfordulsz. Van-e esetleg kedvenc versenyhelyszíned, illetve melyik a kedvenc borításod?

Az idén Wimbledonban bejutottam a legjobb nyolc közé, eddigi legnagyobb sikerem ez volt, úgyhogy most London, de szeretem Melbourne-t is. Nyilván azokat a helyszíneket kedvelem jobban, ahol sikert értem el, és ahova kellemes emlékek fűznek. A fővárosban élek már huzamosabb ideje, és Budapestet is megszerettem.

A borítások közötti átmenet számodra mennyire okoz nehézséget?

Ez nagyon változó, volt már, hogy tavasszal a keménypályáról átmentem a salakos tornákra és pocsékra sikerült a szezon. Szinte nem nyertem meccset, de tavaly például amikor a Covid-járvány miatt októberben rendezték a Roland Garros-t remek tornát játszottam salakon. A legjobb tizenhat közé jutottam be úgy, hogy előtte csak keménypályán játszottam meccset a US Openen. Ezért úgy gondolom, számomra a pályaborítás nem játszik jelentős szerepet, sokkal inkább az, hogy az adott időszakban milyen “passzban” vagyok, mennyire élvezem a játékot, mennyire inspirálódom, hogyan hatnak rám a pályán kívüli dolgaim. Közhely ugyan, de igaz, a tenisz nemcsak technikai sport, hanem nagyrészt mentális, ezért főleg fejben kell a legerősebbnek mutatkozni.

Az áttörés évének a 2018-as évet nevezted meg korábban, hiszen megszerezted első ATP tornagyőzelmedet, a legjobb negyven közé is bekerültél a ranglistán, és igazi nagyágyúk ellen léphettél már pályára

Sávolt Attilával az együttműködésünkre valóban a genfi ATP 250-es trófea elhódítása tette fel a koronát. Meccsről meccsre egyre jobban játszottam, egyre jobban éreztem a pályát, kijött a lépés, ami hatalmas lökést adott a továbbiakhoz. Vannak kiválóbbnál kiváló top 100-as teniszezők, akik évek óta ott vannak az elitben, de nem nyertek még meg egyetlen tornát sem, de mindenütt jól teljesítenek. Abban az évben edzhettem egy teljes hetet Svájcban Roger Federerrel, és egy “remek” sorsolásnak köszönhetően Novak Djokoviccsal játszottam az első fordulóban a US Openen. Ezek mind hozzájárultak a fejlődésemhez, és bár még nem vertem meg egyikőjüket sem, elismernek, tisztelnek, jó kapcsolatot tartok fenn velük. 

Az idei éven a wimbledoni GS-tornán sikerült bejutnod a negyeddöntőbe, ami pályafutásod legjobb eredményének mondható. A világelső Novak Djokovics ellen léphettél pályára a legjobb nyolc között. A mérkőzés után a szerb világelső is dicséretekkel halmozott el. Miként értékelnéd ezt az eredményt?

Szeretnék még hasonlót. A közeli-távoli cél egy Grand Slam-döntő ugyanúgy, mint mindenkinek a Tour-on. Rajtam múlik… 

Pályafutásod során több világsztárral is megmérkőzhettél, gondolok itt Djokovicsra vagy Federerre. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál ezekből az összecsapásokból?

Idén már negyedik éve folyamatosan ott vagyok a top 100-ban, most már a legjobb 50-ben. Azt, hogy ezt meg tudtam valósítani, ahhoz nagyban hozzájárultak azok a mérkőzések is, amiket velük szemben vívtam. Egyre nagyobb önbizalommal, egyre nagyobb rutinnal állok ki a mérkőzésekre, valamint ezek a meccsek rávilágítanak a hiányosságokra is. Arra, hol van lemaradásom, miben kell még fejlődnöm, és arra is, mi az én előnyöm az adott helyzetben, amit bátran használhatok. Amiről már beszéltem, a legfontosabb fejben megtartani az egyensúlyt, amiből az következik, hogy a fizikai regenerálódás két mérkőzés között egyben már a következő meccs részévé válik. 

Az idei tokiói olimpiától sérülés miatt visszaléptél. A sérüléseket hogyan kezeled fejben, rágörcsölsz, hogy most nem sikerült pályára lépned, vagy teljesen más a hozzáállásod? Volt-e esetleg olyan pályafutásod során, hogy nem teljesen száz százalékosan álltál ki egy meccsre?

Még a vereségektől is rosszabb, ha sérülés miatt nem játszhatsz egy versenyen, ha esélyt sem adhatsz magadnak. Igen, rágörcsölök erre, szenvedek tőle, büntetésként élem meg, mint mindenki más, aki benne ragad az élsportban. Hiszen ez tölti ki a napjaimat, máshoz nem is értek. Néhány meccset kénytelen voltam lejátszani iszonyú fájdalmakkal, mint pár éve, amikor makacs térdfájdalmain voltak, amit hónapokig kezelni kellett úgy, hogy közben fájdalomcsillapítókkal ugyanúgy versenyeztem. Mindez éppen akkor volt, amikor sikerült a főtáblára jutnom a 2016-os US Openen, de nagyrészben talán az alkatomnak, a kondíciómnak és a szerencsémnek köszönhetően eddig a nagyobb sérülések, kihagyások elkerültek. Ez azért is fontos, mert manapság sok példa van arra, ha egészséges vagy, 35, de akár 40 éves korig is ki lehet futni egy profi karriert

Korábban Dunaszerdahelyen is megfordultál, ahol egy DAC-meccsen a kezdőrúgást is elvégezhetted. Milyennek írnád le a DAC-meccsek hangulatát, milyen élményeket szereztél azon a meccsen?

Említettem, hogy a foci is mindig közel állt hozzám, nemcsak ütni, de időnként rúgni is szeretem a labdát, vannak kedvenc csapataim. Kellemes emlékek fűznek a dunaszerdahelyi csapathoz, olyan volt, mintha idehaza lettem volna. Óriási megtiszteltetés volt, hogy engem kértek fel a kezdőrúgásra. Felvidéken is sokat versenyeztem, ismerik a nevem és a szlovákiai magyar játékosokkal is jó kapcsolatot ápolok, szívesen megyek bármikor, ha hívnak. Néhány éve a válogatottal Pozsonyban Davis Kupa-mérkőzést játszottunk, tele volt a csarnok, sokan szurkoltak a győzelmünknek.  

Az interjú rövidített változata megjelent a Magyar7 2021/48.számában.