Fagyos-jeges spártai szezonrajt
Spártában az éves középhőmérséklet a Földközi-tenger hatásának köszönhetően 18-20 fok, a legalacsonyabb januári hőmérséklet pedig +3 Celsius-fok, tehát, amikor azt mondjuk, a Spartan Race magyarországi, egyben közép-európai szezonnyitójára spártai körülmények között került sor, az igazságtól nagyon messze járunk, a verseny metaforikus bölcsőjében ugyanis a -11 fok nem tipikus.
Az Ipoly mentén, illetve a Nagykürtösi járásban a földeken mutatóba már akad hó, de ahogy Balassagyarmatnál átkelünk a határon, mintha egy másik világba csöppentünk volna: a városokban és a falvakban is hó van, láthatóan hosszabb ideje. Luca lányommal Salgótarjánba, a közép-európai régió első, téli Spartan Race versenyére tartunk.
Az első Spartan Race-re 2010-ben került sor, az Egyesült Államok Vermont tagállamában található Catamount Outdoor Center, és mintegy 500-an vettek részt rajta. Az indulóknak a futás mellett különböző mesterséges akadályokat is le kellett küzdeni. Ezek az első versenyen még nem bizonyosan voltak annyira kifinomultak, mint napjainkban, a kötelező sorkatonai szolgálatot még abszolváló férfiak számára az alapkiképzésről könnyen ismerősnek tűnhettek.
Az idők során a verseny differenciálódott, különböző típusai alakultak ki. A legrövidebb a Sprint táv, az 5 kilométeren húsz akadályt kell leküzdeniük a versenyzőknek. A Super táv 10 kilométeres, 25 akadállyal tarkítva, míg a Beast távon egy félmaratonnyit kell futni, a 21 kilométeres távot 30 akadály nehezíti.
Joe De Senának, amellett, hogy elvitathatatlanul sok ember életét változtatta meg világszerte, precízen kidolgozott marketingstratégiával azt sikerült elhintenie, hogy akik a versenyt teljesítik, azok valami nagy dolgot vittek véghez. A versenyt követő hétfőn az elsős lányom is az érmével a nyakában ment iskolába, de biztosan sokan vették fel irodai outfitjük részeként a befutóban kapott pólót, vagy a verseny után a Spartan shopban vásárolt felsőruházati termékeket, így is hirdetve: igen, megcsináltam. Szóval a versenyszervezés mellett marketingből is kétségkívül jár a jeles osztályzat.
Magam 2014-ben csatlakoztam periférikusan ehhez a szubkultúrához. Fő mozgástevékenységem a hosszútávfutás, amit néha színesítünk valami ugri-bugrival. Nem csak Spartanra járok, voltam már a szlovák szervezésű Tvrďákon is, ami majdnem teljesen olyan, mint a Spartan, csak nem fizetnek Joe De Senának.
Salgótarján felé tartva, úgy tűnik, a nógrádi régió minden lassú sofőrét kifogom, így a gyermekverseny rajtja előtt 40 perccel érkezünk meg, az én rajtom pedig 12:40-kor van. Ha Luca 20 percet fut is, akkor is elérem a saját versenyem, de hát nyomtuk a fekvőtámaszt a nappaliban, és futni is eljártunk becsületesen a legnagyobb hidegekben is, bízom benne, hogy olyan 10 perc körüli idővel fogja tudni teljesíteni a távot. Ez az utolsó verseny, ahol együtt futhatunk, nemsokára 7 éves lesz, ott már a szülők nem futhatnak a gyerekekkel. Őt ez valószínűleg nem nyomasztja annyira, mint engem… Ez a második versenye, már ismeri az akadályokat, és simán le is zúzza mindet, egyedül a homokzsák csigán való felhúzásával akadnak gondok, de az önkéntes bácsi segít neki, így ez is sikerül. 10:35 alatt sikerül teljesítenie, úgy, hogy bele se izzad.
Nem futottam még Wintert, vagy Covid volt, vagy messze volt, vagy nem voltam „felfutva”. Így a szokásos futószettemet egy melegebb hosszú nadrággal és egy könnyű kesztyűvel egészítem ki, hogy a kezem ne fagyjon hozzá a mínusz 10 fokos fémhez. A gyúrós motivációs bullshitekből tudjuk, hogy a fájdalom elmúlik, a dicsőség örök, de vasárnap le kell adnom ezt a cikket, ahhoz pedig bőrre van szükség az ujjbegyeimen…
Egyszer egy mögöttem loholó, nálam két fejjel magasabb srác is hatalmasat nyekkenve csúszik el a jeges lejtőn, jobb lábát maga alá gyűrve. A pálya azon szakaszán akkor éppen kívülem csak egy vaságyastul 45 kilós leányka „korcsolyázik”. Aggódva tekintünk az elesett emberre, látszólag 130 kg súlyfelesleg nélküli tiszta férfierő, ha nem mozdul, ketten se tudunk vele mit kezdeni. De szerencsére a sporit nem olyan fából faragták, nagyokat nyögve feltápászkodik, és a szervezők édesanyját említve, sántikálva folytatja, később a célzónában találkozunk.
A pályán két hibám van, a dárdadobás – pedig kölcsönöztem dárdát a gyakorláshoz –, és az egyensúlyozás, szerencsére mindkettő kiváltható büntetőkörrel, így nem amortizáltan fordulok rá az utolsó kilométerre, ahol az akadályok zöme vár. Az utolsó állomás a multirig, ahol egy vízszintesen felfelé emelkedő fémrúdról gyűrűre átvetődve kellene átlendülni a célba. Itt már elfogyok, és a gyűrűsor közepén leszakadok. Nem úszom meg a 30 burpeet, a négyütemű fekvőtámaszt, utána a célzónában célfotó, és a dicsőség vár.
Hazafelé Lucával megegyezünk, hogy a somorjai versenyen indulunk legközelebb, én egy Supert futok, ő pedig szerez egy újabb szeletet a gyermek trifectájához, amit idén szeretne megszerezni. „De apa, februárban Csehországban is lesz egy verseny” – mondja a lányom Ipolyság táján. Hiába, már tud olvasni. És egy apa mit meg nem tesz a lányáért…
Megjelent a Magyar7 2024/4. számában.
