Ami emlékezetes marad a sportévből
Mire fogunk emlékezni 2025-ből? Azt majd az idő dönti el. Elképzelhető, hogy ami ebben a pillanatban erős élménynek tűnik, idővel kikopik az emlékezetünkből, és csak egy szösszenet jut majd eszünkbe a magunk mögött hagyott esztendővel kapcsolatban. Szubjektív cikk következik, néhány meghatározó emlék, élmény 2025-ből, a sport világából.
Első: Egyszerűen csak Tadej Pogačar, aki annak ellenére tűnt idén legyőzhetetlen szuperhősnek, hogy láthatóan mégiscsak ember és legyőzhető. Negyedszer nyerte meg a Tour de France-t, az öt nagy egynapos klasszikus, vagyis a Monumentumok közül hármon is diadalmaskodott (Flandria, Liège-Bastogne-Liège, Il Lombardia), de a másik kettőn is dobogóra állhatott, ami korábban egyetlen bringásnak sem sikerült egy szezonon belül. Tíz győzelemnél tart a Monumentumokon, de nyert a Strade Bianchén és a La Flèche Wallonne-on is, a szezon végén Európa- és világbajnok lett – uralta a mezőnyt 2025-ben. Ez a szlovén sportoló már most legenda, és úgy és olyan elementáris erővel teker, hogy az beég a sportrajongó tudatába.
Második: Armand Duplantis, a svéd-amerikai rúdugró, aki négyszer döntötte meg a saját világcsúcsát idén, harmadszor lett világbajnok, ahogy harmadszor lett világbajnok fedett pályán is, ötödik alkalommal nyerte meg a Diamond League-et, és Pogačarhoz hasonlóan uralta az évet, csak a sportág, amelyet ő űz, kevésbé látványos. Duplantis esetében felmerül a kérdés, milyen magasra emelheti szó szerint a lécet.
Harmadik: A DAC és a Konferencia Liga különös esete, vagy hogyan kellene/lehetne ezt leírni. Szóval a negyedik hely a Niké Ligában érthető, a rájátszás megnyerése is felfogható, a nagy öröm is felfogható, aztán a hír, hogy nem lesz itt semmilyen Konferencia Liga, európai kupaszereplés, mert azonos tulajdonos, ETO, Világi, UEFA, ez már kissé nevetséges. Mindenki nevetséges, a szereplők, tehát a tulajdonos(ok), a nagy európai fociszövetség, és még mi, szurkolók is, hogy úgy teszünk, mintha mindenkinek mindent elhinnénk és megbocsátanánk, és sokadszorra is mindent lenyelünk. Itt egy cifra káromkodás következne, amelyet mindenki tetszőlegesen hangosan kimondhat.
Negyedik: Maradjunk a focinál. Magyar válogatott, világbajnoki selejtező. Elsőre azt mondanám, hogy itt is palira vettek, sokadik alkalommal, de úgy is fogalmazhatnék, hogy egyszerűen csak túlértékeltem a válogatott erejét, ha a sok hűhót elsöpröm az útból. Ha eltakarítom a felesleges katyvaszt a látóteremből, hirtelen kitisztul a kép, a panoráma derűs képet ad, vagyis nincs itt semmi látnivaló, minden a helyén van. A tényszerű valóságot nem kell magyarázni, az „öreg róka” vigyorogva sétál tovább, és még a káromkodásról is elfeledkezik, a magyar futball meg battyog tovább a sáros, rögös útján, miközben mindenfélét összekuruttyol önmagának múltról, jelenről, jövőről.
Ötödik: Az utolsó „pontba” nem egy sportoló, esemény kerül, hanem a sport maga, illetve az, hogy még mindig le tud nyűgözni jó és rossz értelemben egyaránt. Igaz, hogy gyakran legyintek az egésszel kapcsolatban, vagy vigyorgok a nagy komolykodáson, a szakmaiságon, a fontoskodáson, a szurkolók bolondériáján, miközben magam sem vagyok kívülálló, mert még mindig elragad ez a „bolondéria”, amelynek aligha van túl sok értelme, ha az egészet az élsport oldaláról közelítjük meg.
Mert végül is csak egy hatalmas üzlet, Pogačarral, Duplantisszal, DAC-cal, magyar válogatottal, nyári és téli olimpiákkal, világbajnokságokkal, meg persze a többi tornával, versennyel, eseménnyel együtt. A sportot is a helyén kell kezelni. Békés, boldog karácsonyt, boldog új évet!
