A világ legszebb téli olimpiája

Az 1992-es albertville-i téli játékokról vannak az első tényleges emlékeim. Franciaországban taroltak a norvég férfisífutók, mind az öt számban ők állhattak a dobogó legfelső fokára. A 10 és a 30 kilométeres klasszikus stílusban teljesített távot Vegard Ulvang nyerte, aki az északi sarkkörön túlról, Kirkenesből származott. A 15 km-es üldözőversenyt és az 50 km-es távot szabadstílusban az ország déli részén született és nevelkedett Bjørn Dæhlie nyerte. A váltóban természetesen mindketten ott voltak, emellett egy-egy ezüstöt is szereztek.

Ekkor már biztos volt, hogy két év múlva ismét rendeznek olimpiát, hiszen a NOB úgy döntött, minden páros évben kapunk egy-egy ötkarikás eseményt.

A bajnokok előtt tehát megnyílt az út, hogy akár rövid időn belül legendákká váljanak. Ulvangnak nem jött össze a ’94-es olimpia, be kellett érnie egy ezüsttel a váltóban. Elverumi születésű riválisa, aki csak négy évvel volt fiatalabb nála, és példaképként tekintett rá, azonban elindult az úton, és a legnagyobbá nőtte ki magát.

Több mint negyed évszázad távlatából könnyebb meghatározni, mivel nyűgözött le Lillehammer, a sífutás és persze a két hős.

Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, akkor beérném a meseszép jelzővel. Közhelynek tűnhet, de az 1994-es olimpia valóban olyan volt, mintha egy mese képeit álmodták volna filmre. Ha cifrázni szeretném (és miért ne, éljen a giccs!), amikor bekapcsoltam a tévét, egy varázsgömbbe néztem. Mert Lillehammer az volt, a varázsgömb pedig egy másik gömbbe, hógömbbe repített. Mesebeli alakok siklottak a havon és a jégen, és ugyanilyen mesebeli figurák szurkoltak a pályák mellett. S még valami. Úgy tűnt, hogy a mesebeli lények örülnek. Az a több százezer, jobbára norvég őszintén örült annak, hogy a hazaiakon kívül mások is győztek. A kisvárosban amúgy alig húszezren éltek, és részben az olimpiával szerették volna Lillehammerben tartani a lakókat, mivel egyre többen elköltöztek.

Az egész varázslatnak egzotikus jellege volt.

Havat a kilencvenes években még láthatott egy kisalföldi kamasz, de sem előtte, sem utána nem láttam síelő embereket a behavazott szántóföldeken, a falvakban vagy a városoknak jóindulattal nevezhető településeken. A sífutás pedig vonzotta a tekintetem, ahogy a többi téli sportág is. Egyszerű volt különbséget tenni a két stílus között. A klasszikus sokkal szebb volt. Lassúbb, de szebb. Ma már azt is meg merem kockáztatni, hogy arisztokratikus. Fellengzős szó, de összehasonlítva a szabadstílussal, a klasszikus szinte művészi mozdulatok sorozatának tűnik. Sokan monotonnak tartják a sífutást, a klasszikus stílust különösen, de ez az ősinek tűnő mozgás megbabonázott, egyszerre felvillanyozott és megnyugtatott. A szabadstílus a korcsolyázásra épít, sokkal lazábbnak, kötetlenebbnek hat. A fehér hó pedig valószínűleg a tisztaságot jelképezte, ha némi mélységet is bele akarok csempészni, az erdő szintén jelenthetett valamit, mert szorosan összekapcsolódott a képzeletemben a hó, az erdő és a sífutás.

Férfisífutásban öt számban hirdettek győztest 1994-ben. A 30 km-es távot szabadstílusban a huszonkét éves norvég Thomas Alsgaard nyerte, akit már akkor Dæhlie utódjának tartottak, pedig csak öt év korkülönbség volt köztük. Alsgaard a következő két olimpián további négy aranyat szerzett, és kilépett honfitársa árnyékából. Lillehammerben épp Dæhlie-t előzte meg 47 másodperccel, a tizedik helyen végző Szmirnovra pedig jó három és fél percet vert. Három nappal később következett a 10 km-es táv klasszikus stílusban, az első párharc Dæhlie és Szmirnov között. A norvég 18 másodpercet adott Vlagyimir Mihajlovicsnak, aki 1988-ban Calgaryben még szovjetként két ezüstöt és egy bronzot szerzett, Albertville-ből a Független Államok Közössége színeiben azonban üres kézzel távozott. A 10 km-es verseny végeredménye azért is számított, mert az ott elért idők alapján indították a 15 km-es szabadstílusú üldözőversenyt. A majd harmincéves Szmirnov nem tudta utolérni riválisát, 29 másodperccel lemaradva ért célba.

Szmirnov nyolc napot pihenhetett az ötvenesre, miközben a váltóban legalább százezer néző előtt az olaszok a norvégokat előzték meg, a finisben Silvio Fauner Bjørn Erlend Dæhlie-t 0.4 másodperccel.

A kazahok, akik mind oroszok voltak, a kilencedikek lettek. Majd a zárónapon jött a téli olimpiák klasszikusa, az 50 km-es táv, ezúttal klasszikus stílusban. Szmirnov akkora előnyre tett szert a maratoninak is nevezett távon, hogy amikor beért a célba, a norvég zászlók tengerében, ökle a levegőbe csapott, akár egy győztesé. Pedig a favoritok java még a havon siklott. Szmirnov 59-essel rajtolt, a végül második finn Mika Myllylä 61-essel, akire 1 perc 21 másodpercet vert rá. A 72-es Sture Sivertsen 1 perc 28 másodperces hátránnyal zárt a harmadik helyen. A 66-os Dæhlie-t a negyedik helyen rangsorolták 1 perc 51 másodperccel scsucsinszki vetélytársa mögött.

Vlagyimir Szmirnov Kazahsztán első olimpiai aranyérmét szerezte. Az orosz 1995-ben a Thunder Bay-i világbajnokságon három aranyat szerzett, majd az 1998-as naganói olimpián még egy bronzérmet, és a szezon végén visszavonult. Bjørn Dæhlie viszont éppen Japánban ért fel a csúcsra, újabb három arannyal bővült az éremkollekciója, s ezzel 8 arannyal és 4 ezüsttel fejezte be 1999-ben a pályafutását. A vébékről 17 érme van, ebből 9 aranya, hatszor nyerte meg az összetett világkupa-sorozatot.

Minden idők legjobb férfi sífutója és örök ellenfele jó barátok voltak. Kinek szurkoltam? Hol az egyiknek, hol a másiknak.

Megjelent a Magyar7 2020/15. számában.