A tizenhat éves átok és álom, avagy egy Balaton-átúszás története
Csak egy úszás. Így is fel lehet fogni azt az 5,2 km-es távot, amelyet hagyományosan minden évben megrendeznek Révfülöp és Balatonboglár között. Ez Magyarország egyik legnépszerűbb sportrendezvénye: a Balaton-átúszás.
Minden évben rengetegen vesznek részt az eseményen, vannak, akik rutinból és megszokásból teszik meg a távot. Nálam ez sokkal személyesebb, és a régmúltra visszatekintő történet. Még sok évvel ezelőtt említette a keresztapám a Balaton-átúszás lehetőségét, hogy milyen nagy élmény végigcsinálni, ő már kétszer is részese volt. Egyből megtetszett az ötlet, és én is Balaton-átúszó akartam lenni. Persze ahhoz fel is kellett készülni, ám kölyökkoromban a szüleim is féltettek, ezért hiába jártam ki futni a baracskai erdőbe, és rendszeresen látogattam a lévai uszodát, meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy még nem jött el az én időm.
Évekkel később, a lévai gimnáziumban, az osztályból a legjobb úszók közé tartoztam. Popellár tanár úr tanította meg a gyorsúszás technikáját, mondván, jól jön az majd. És milyen igaza lett, azóta sokkal könnyedebben úszom a kilométereket a medencében.
Nem mondtam le a Balaton-átúszás ötletéről sem, de mintha egy „átok” kísért volna, soha nem lett belőle semmi.
Így ment ez éveken át: hol közbejött valami, elhalasztották, vagy egyszerűen csak elengedtem a lehetőséget. Majd jövőre! Egy idő után ez nagyon kezdett zavarni. Ezért idén áprilisban eldöntöttem: ha törik, ha szakad, én a Balatont akkor is átúszom!
Sikeresen be is neveztem, és rendszeresen eljártam az uszodába. Fizikailag tehát felkészültem! Július 22-re volt meghirdetve az úszás, de a bizonytalan időjárás miatt a rendezvényt nem akkor tartották meg. Már csak ez hiányzott!
Másnapra, vasárnapra halasztották az eseményt, de csak azoknak ajánlották, akik már úsztak hullámok között, mert az előrejelzés szerint hullámokra kellett számítani, így a kezdőknek nem ajánlották a részvételt. Ilyen az, amikor az ördög nem alszik, és mindenféle csellel igyekszik eltántorítani az embert a céltól.
„Erős vár a mi Istenünk, Ha ő velünk, ki ellenünk?” – ez a református ének jutott az eszembe: Innen már nem lehet visszaút, most vagy soha! Bartók Gergellyel (aki velem együtt készült és szintén először szerette volna teljesíteni a távot), még az előző este odautaztunk, hogy reggel hétkor már neki is vághassunk a távnak. Éjjel szinte semmit nem aludtam, annyire ideges voltam, még egy kis hőemelkedésem is volt. Vajon 16 év után, most végre sikerül, ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben egész éjjel.
Korán reggel érkeztünk a komphoz, amely átvitt minket a rajthoz. A regisztráció után aztán jöhetett a csobbanás. Borzasztóan izgultam, mély sóhajok, szapora légzés, elszántság – így teltek az első kilométereim a hullámzó Balatonban.
Gyorsúszásban haladtam, és rettentően küszködtem a hullámok miatt, illetve a légszomjjal sem tudtam mit kezdeni. Fejben viszont erős voltam! Azon járt az eszem, hogy milyen sok, számomra kedves ember szurkol nekem és számít rám, ráadásul a családom is eljött. Még akkor sem adtam fel, amikor a bal lábam begörcsölt.
Egy rövid pihenő után folytattam is tovább az utamat. A déli part felé már aztán a hullámok is elcsendesedtek, és ahogy haladtam tovább, az erőm is kezdett visszatérni: végre a saját tempómban tudtam haladni. A távolból már látni lehetett a célegyenest, és mintha megtáltosodtam volna, így bátran magasabb tempóra kapcsoltam.
A távot végül három óra kilenc perc alatt úsztam le, így 32 évesen egyik álmom vált valóra és számomra ez nemcsak egy átúszás volt. Valami megtört, beteljesült, és elkezdődött… Ismét bebizonyosodott, érdemes hinni az álmainkban.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/30. számában.
